Ez lesz itt most egy darabig az utolsó. Mert határra értünk (lehet, hogy csak a város határába, de ki tudja).

Egy időszak lezárult, egy könyv megjelent, egy nagy menetelés véget ért. És hát persze, most jön még csak a java.

Mostantól másképp, ahogy a változás adja, időnként. Aki benéz, annak, nem a napoknak.

Kilégzés.

(…) víz csak víz legyen szomjan nézem a felújított

házakat ahol a vakolat alatt már örökre alszanak

a denevérek (…)

A hőséggel nem számoltam.

Mindegy, merre megyünk. A városban is hőség lesz. Csak lélegezzünk.

kísértés

1. A kísért igével kifejezett cselekvés; bűnre, rosszra csábítás.
2. Annak az állapota, akit vki, vmi kísért; vmely helytelen, meggondolatlan v. tiltott cselekvésre való hajlandóság.

(A magyar nyelv értelmező szótára)

„Itt a nyomatékos bizonyíték a kicsinységünkre, uraim,

Ez a nyomatékos zárlat,

Ez a kínos szorulás,

Ez a sápadt félsz!”

(Térey János:  A Legkisebb Jégkorszak)

Persze hogy nem áll meg a világ. De azért én azt hiszem, hogy néha igenis megbotlik. Amikor veszteség van.

És ilyenkor a valahanyadik (nem olyan sokadik, mint szeretném) gondolat mindjárt a saját élet kutatása, valamiféle számvetés, latolgatás. Mit sajnálnék, mit bánok, minek örülök. Hogy például már a gyerekek, ugye. Hogy nem olyan kicsik. Ez jó, ez nagyon jó.

Akkor most belégzés – lent tart – kilégzés.

Vannak napok, amikor megáll a világ. Tegnap megállt. Aztán ment tovább. Én azonban sokáig bámulok majd úgy, mintha még állna.

Vagy éppenséggel itt volna az ideje megragadni az alkalmat. Mire is. Arra, hogy ha már olyan jól begyakoroltuk a légzőgyakorlatot, hogy gyakorlatilag ösztönösen megy, továbbá jól láthatóan elmozdítottuk a testet A-ból B-be, az elmét pedig egy helyben tartottuk – azután fordítva: az elmét mozgattuk, s a test maradt -, ráfordulhatunk a célegyenesre: a lélek. WTF? Igen, ez a helyzet. Itt az ideje hinni valamiben.

És ha nem ismerünk már senkit? Próbáljunk megismerni valakit, vagy most már igazán jobb ezt az egészet emberek, civilizáció stb. dolgot hagyni a picsába?