Valószínűleg a város három legnyomasztóbb metróaluljárójában benne van ez a miénk, mégis otthonossá vált nekem valahogy, talán az idő, és egy kicsit színpadias is most, hogy minden kiürült számomra, úgy próbálok kapaszkodni az olvasmányaimba, mint a fogantyúba a metrón, de valahogy most nem tudnak megtartani, nincs erejük, az irodalom tévedés, szinte félek a betűktől, biztosan ennek is van egy szép latin műneve, mint a hosszú szavaktól való félelemnek: Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia, elképzelem a fóbiást, aki retteg elolvasni a diagnózisát, csodálatos, közben felérek a mozgólépcsőn, mindig a lépcsők, mindig a járatok, fúrjuk magunkat, kis férgek a város testébe, és megint elmegyek a kerekes állvány mellett, Mit üzen valójában a Biblia?, mindig ez a kérdés van rajta, szeress, mondom magamban, üvegesre tompul a tekintetem, az ilyesmit megérzi az ember, átvágok az aluljárón, a kilenc kijárat közül az enyém felé, nem is megyek, mintha görkorcsolya lenne a lábamon, az ujjaimat kifeszítem, csak úgy, lazán hagyva a karomat, az ujjaim most sugarak, úgy érzem ragyog a tenyerem, soha többé nem fogok csinálni semmit, gondolom, szeretek, téged, te barna kabátos, aktatáskás, szakállas fickó, és téged is, körömlakkárus lány, és benneteket, pizzakészítők, még téged is, te ősz halántékú jó negyvenes rohadék, aki tegnap a helyemre ültél a villamoson, pedig láttad, hogy két óriás szatyorral a kezemben épp leülni készülök arra az egyetlen szabadon maradt ülésre, és titeket, szerencsétlen arcú ellenőrök, és téged, te hajléktalan a régi telefonfülkék alatt a földön, és téged, nagymellű pénztárosnő, aki mindig beszélgetsz velem valamiről, és téged is, kismellű, aki nem, és téged, szomorú arcú, fiatal anyuka vékony kisfiúval, és téged, te kazettás magnóból zenét szolgáltató, kopott borostájú öregember, és én lepődöm meg legjobban, amikor tényleg sikerül.