Naplovam

Amikor először látja be az ember, hogy stenbasszameg, egyszerűen nem lehet megoldani a világot, akkor kezd felnőni. Szerintem. Ez valahogy egy életben a húszas évekre tehető. (És különben elég sokszor elkezd felnőni. Vannak a klasszikus fordulópontok, meg van az első ősz hajszál,* ami az egyszer-én-is-tényleg-meghalok szimbóluma, meg hasonlók ilyesmik és satöbbik.)

Toporzékolok, hogy nem bírok valamit megemészteni, nem bírok valakit megemészteni, egyszerűen nem hiszem el. Amikor már minden ilyenen én túl vagyok, hah, de mi az hogy! Mert én ilyen túllevős vagyok, pont tudom, hogy a világ meg nem oldható,** túl vagyok az elsőn mindenből, ami klasszikus fordulópontnak tekinthető, az ősz hajszálról nem is beszélve…, és akkor abban dagonyázom, hogy nem vagyok elég jó valamire, valakinek, valaki helyett, de ezt úgy képzeld el, Kedves Naplóm, mintha egy óvódást látnál a hisztiroham közepén, persze nem látsz semmit, éppen ez a lényeg, semmi nem látszik, jövök-megyek, intézkedek, aláírok, pecsételek, haha, de – és előre is bocs a minden körülmények között balfaszul elsülő pátoszért – minden nap belehalok a saját kétségbeesésembe. A hiszti belül van, ennyiben felnőtt, kifelé nem látszik. De ez mindig egy eltagadhatatlan, mindent leuraló, rohadt nagy kétségbeesés, amiből nem lehet máshogy kijönni. Így se nagyon.

Csak a szándék van. Megoldás nincs.

Szándék van.

SZÁNDÉK VAN!

_____________

*ez egy hosszú és szomorú történet, egyszer elmesélem (valójában ezen röhögnek a gyerekeim hat éve)

**azért folyamatosan teszek rá kísérletet