Naplovam

„Ha egy nő egy másik nő szívére céloz, vajmi ritkán hibázza el.” Ez jár a fejemben egész nap, és hát nyomorultul vagyok. Ez egy napló, úgyhogy feljegyzem, hogy 2015. szeptember 13. éjszakájából 14. hajnalába nyúló órákban nyomorultul vagyok. Igen.

Mi a csudát lehetne mondani a nyomorultságról?

Ma kétszer majdnem elütöttek, én lettem volna a hibás, teljesen idióta módra közlekedtem esti városi sétámon, amire azzal a határozott céllal indultam, hogy kiszellőztetem a fejem – úgy, hogy közben az agyvelőm a koponyámon belül marad -,  meg mert szerettem volna ülni a metrón és nézni a lábakat, miközben az tucog a fülembe, hogy wake me up when it’s all over, és arra gondolni, hogy hát végül is, a rohadt életbe, miért nem alszom át a nehezebb időszakokat, mint egy medve vagy mondjuk, mint egy rendes macska, aki képes annyira felbaszódni idegileg, hogy azonnal elnyomja az álom. Mindennek tetejébe egyszerűen csak annyi jutott eszembe mindkét majdnem-elütéskor, hogy jaj, ne haljak még meg, még meg kell írnom valamit. Na jó, nem haltam volna meg, annyira nem jöttek gyorsan, hiszen kanyarodtak, úgyhogy itthon már nem is szaladtam át a piroson, nehogy véletlenül valami. Kihúzom a gyufát harmadszorra vagy mit tudom.

Végül mindig az van, hogy egyedül járom az utcákat, és ebben van valami nagyon jó, szabad, miközben rohadtul nyomorult (igen, ezt a szót fogom ismételgetni az egész nyomorult posztban).

A befektetett munka egyáltalán nem arányos az eredménnyel, ez a helyzet, minden kis retek idegszállal rajta lenni valamin, ami aztán ha elkészül a legeslegjobb esetben is porfogónak lesz jó. Hja, aki kurvának nyomorultnak áll, ne sírjon. Sose.

Jó, legyen akkor más a fontos. Legyen akkor minden és mindenki másé, mindenki másé, legyen akkor az, hogy beindult a Nyomorfeldolgozó Vállalat, mondom, beindult, dolgozzuk fel, hogy mire vagyunk jók (semmire), mire kellünk bárkinek (hát… nem sokra, egy dologra alkalmanként), aztán legyen már a túllevés, hogy legalább azon a nyomorult szövegen lehessen dolgozni, amiről pontosan tudjuk, mennyit ér (semmit).

Hogy ha már ez az egy nyomorult gondolatom van csak, amikor majdnem-elütnek-de-nem, akkor legalább legalább.

És nem ütnek el, nem halok meg és nem írok. Teljes a blokk. En bloc.