A sokat emlegetett pozíció problémája tulajdonképpen nem térbeli, hanem időbeli. Az időbe kényszeredettség (vetettség) nehezedik ránk, ettől tűnünk olyan szánalmasnak. Van tehát a jelen pillanat, amely parányiságában tűnik el a felfogóképesség elől, nagyobb léptékekre, másodpercre, órára, napra van szükségünk. Jó, akkor van a mai nap. De ez az állítás csak eddig a pillanatig igaz, a következő pillanatról nem tudunk semmit, lehet, hogy nincs.

Mégis kidugom a lábujjamat a (közel)jövőbe, arra gondolok, hogy holnapután például lesz egy jó kis zongoraest. Egy jónak ígérkező zongoraest, s nem gondolok arra, hogy lehet, hogy nem is lesz holnap. Arra is csak zárójelben (gondolok), hogy lehet, hogy nem is lesz jó.