„Anny föláll, az ajtóban könnyedén szájon csókol:

»Hogy emlékezzem a szádra, mondja mosolyogva. Fel kell frissítenem az emlékeimet a Lelki gyakorlatok számára.«

Megfogom a karját, odahúzom magamhoz. Nem ellenkezik, de megrázza a fejét.

»Nem. Már nem érdekel. Az ember nem kezdi újra… Meg aztán, ha arra gondolok, mit lehet csinálni valakivel, az első jöttment csinos fiú pont annyit ér, mint te.«

»Hát akkor mit fogsz csinálni?«

»Az előbb mondtam: Angliába utazom.«

»Nem azt kérdeztem…«

»Hogy mit? Semmit!«”

(J-P. Sartre: Az undor. Réz Pál fordítása)