Amikor elkezdtem, azt hiszem, nem tudtam, hogy nemcsak a türelemjáték (meg a légzőgyakorlatok stb.) lesz a lényeg. A türelemhez van köze egyébként.

Ez a lassúság gyakorlása. A lassúság újrafelfedezése és kitartó gyakorlása.

Nem szaladni elébe a dolgoknak – ez akkor is így van, ha az egész egy nagy elébeszaladás – nem lenni tudatában a legjobb pillanatokban is annak, hogy mindjárt vége van, hanem benne maradni, ahogy a rossz pillanatokban is, akár napokig, hetekig, ráérni kivárni ahogy elgörgetik magukat, órára óra, napra nap, színre szín és így tovább. Arra az egyre figyelni, hogy létezik a haladás (hiába látszik nyugalomnak), és megvan a saját tempója. Kiengedni az irányítás kényszere alól azt, amit nem irányíthatunk. Hagyni lassúnak lenni, ami lassú.

Ez könnyűnek hangzik, és egyszerűnek. Mégis száznegyvenöt nap.