Emlékszem egy beszélgetésre – talán itt is leírtam már valamikor -, baráti beszélgetésre, néhány évvel ezelőtt, egy vidéki fogadó teraszán, éjjelről hajnalra, vad zöldben, nyáron, sörök és rövidek között, amolyan feltárulkozó, kérdésfelvető, merengő és kutató beszélgetés volt. Ahogy az ilyen beszélgetéseknél lenni szokott, elérkezett a kérdés, mitől olyan vacak az élet, amit egyébként úgy imádunk. Mindenki elmondta a magáét, s mindenki arra jutott, hogy nem tudja, mit kezdjen a sajátjával. Hogy, ugye, mivégre. Ilyenkor nem szeretek megszólalni, csak hallgatni, de végül sorra kerültem, a válaszom az volt, hogy én, legalább részben, de tudom a magamét. Nagy csönd lett. Azt hiszem, azután nemsokkal elmentünk mind aludni. Így ölök meg csodálatos beszélgetéseket a nagy semmivel.*

*Mit csinálsz? Semmit. vö. Mit dolgozol? Semmit.