A tükörüveg-kocka, amit a sivatag közepén láttunk, velem jön. A „saját szobám“ állandóan velem van. Amikor útra kelek benne, elveszíti a formáját, hasonló lesz a testem formájához, annak megnagyobbítása, néhány milliméterre a bőröm felszínétől. Egy antropomorf burok. Addig jó, amíg kívülről átlátszatlan, amíg visszatükröz.

Az mindenkinek sokkal kényelmesebb és én is megtehetem benne fontos és kevésbé fontos megfigyeléseimet.

De ismerjük a tükörüveg viselkedését. Ha felgyújtjuk mögötte a villanyt, átláthatóvá válik. Ha teszek egy gesztust kifelé*, láthatóvá válok. Jól kifundált életem feloldhatatlan ellentmondása.

*Kikerül a megfigyeléseimből létrejött bármi, és rám világít. Olyan helyzetbe kényszerít, amelyben  ismeretlen terep lévén kiszámíthatatlanná (kellemetlenné, ijesztővé, idegenné) válok magam számára is. Legszívesebben azt mondanám, csak a kezemet figyeljék, pedig nem csalok.