Olyan, mint amikor a fák kihajtanak a nem számukra kijelölt helyen. Elkerítenek nekik egy darabot a járda szélén, de némelyek csak azért is kidugják gyengének tűnő hajtásaikat a beton repedésein, lopva növekednek, amíg szétfeszítik a kövezetet. Csak nem egészen térben csináljuk ezt, inkább időben. S ez is kényszerűség, persze hogy az.

Egyszer csak a sivatagban találja magát az ember (nem egyszer egy életben, hanem egyszer csak – időnként), akkor beássa magát, mint a sivatagi vipera. Eltűnik. Hogy a megfelelő pillanatban majd kidugja a fejét, előkerüljön, mint a fa a beton repedéseiből, csak közben győzze kivárni a kedvező feltételeket. S növekedjen, épüljön a sötétben. Még nem tudom, hányszor lehet egyszer csak ott találni magunkat (aztán beásni, aztán előkerülni), de egynél nagyobb, véges számú természetes számszor, azt hiszem.