Nagyon rossz pozíciókat tudunk felvenni. Ráadásul, minél hosszabban csinálunk valamit, annál jobban belekövülünk a pozíciónkba. Így megy tönkre minden. Mintha lassan lekötöznénk magunkat, az egyre korlátozottabb mozgás pedig vergődéssé válik. De ha sosincs megfelelő hely és idő (mármegint) arra, hogy ezeket megoldjuk (megbeszéljük, megöleljük, megmosolyogjuk, megengedjük stb), akkor nincs mit tenni, csak elvágni lehet a selyemzsinórt.

Természetesen hiába figyelmeztettem magamat, hogy csak semmi vájkálás.

Vájkálás nélkül viszont nincs is értelme. Így van? Mármint értelme? Van. Mert minden – az égvilágon minden: alapanyag.

Mások emlékeinek, emlékzárványainak fényében (árnyékában?) látható egy kicsit jobban, hogy mennyire torz a rendszer. Elég, ha csak azt vizsgáljuk, ki emlékszik ránk.

Ránk? Mit jelenthet ez? Nagyon sokat. Lehet emlékezni a hajunkra, jó és rossz mondatainkra, félelmeinkre, arra, hogy akkor mi fölött búsongtunk, miért lelkesedtünk, mit szerettünk, min nevettünk, mik voltak a terveink (vigyázat, ezt már magasabb szint, ilyesmit csak azoknál találunk, akik figyeltek), mit akartunk elmondani és vajon mit akartunk nem elmondani, mit nem tudtunk elmondani – mert sosem volt rá idő – mit vettünk észre a világból s osztottuk meg a mással, akinek az emlékeiben mindezek megtapadtak. Vagy nem tapadtak meg, mert annyira azért nem voltunk érdekesek.

Homoktenger.

Mondogatom.

Van annak a képzete, hogy a múlt dolgai továbbléteznek, örökké ott vannak mintegy zárványként a maguk idejében. Azok az idők, azok a zárványok léteznek abban a dimenzióban, amelyet most nem ismerek. Még. De az a rögeszmém, hogy meg fogom ismerni. Örökké ott vannak. Ráérünk. Haha.

Azért van benne sok könnyedség is. Amikor a megugorhatatlan határokat felfogjuk, az egész megkönnyebbedik, szinte elszáll, annyira nevetségesen egyszerű lesz nem törődni vele többé. Meséljünk, írjunk, mondjunk hát örökké formálódó és újrarendeződő szilánkokat. Sok blöff egyébként éppen erre játszik. Olyan, mintha ezt csinálná, de ki fog derülni, hogy csak űrszemét.

Felülvizsgálat. Amikor a szótárba beléphet a volt. (Amikor felmerül, hogy milyen jó lenne az a plusz igeidő.) Belenézni az emlékezetnek nevezett tárolóba, figyelni, hogy valami volt, valami úgy volt. De nem. Éppen ez a baj, hogy nem úgy volt.

Minden csak az emléke annak, amit egykor hittem róla. Most mást hiszek? Most azt hiszem, hogy rosszul hittem valamiben. És ha van még idő, kiderülhet, hogy erről a pillanatról ugyanezt fogom hinni. Az elme linearitását kíséreljük meg felszámolni. Erre viszont csak két dimenziónk van. Pillanatonként kettő, a többi idővel jön létre. Idővel. Itt értünk el egy határhoz. Ami a nyelvet, a nyelv segítségével rögzített dolgainkat illeti.

A kérdés, hogy tudjuk ezt átlépni. Átugrani. Vagy legalább, hogy tudunk átmászni rajta. Tartok tőle, hogy ha egyáltalán, sérülésmentesen aligha.

Az idő nem szalag, nem lehet még kérni belőle egy-két folyómétert. Én azért néha kérnék még egy-két (lét)igeidőt. Legalább azt. Sok mindent megkönnyítene. De talán éppen ezt szeretem a nyelvben. Hogy nincs. Nem könnyíti meg, azért se. Meg kell oldani.

Megkötni és megoldani egy csomót a szalagon – amely nem szalag. Így mondjuk el a dolgainkat.

Ha valamit nem értek, nem csinál velem semmit, csak bosszant, hogy nem értem, az első gondolatom, hogy buta vagyok ehhez. A második, talán még ugyanabban a másodpercben az, hogy felkutassam a megfejtéshez vezető információt. Ha sehogy sem megy, azzal mentegetem magamban, hogy bizonyára valami nagyobb dolognak a része, amely csak teljességében érthető vagy tud hatást gyakorolni. Elég sok (néha gyors, de akkor is sok) lépcsőfok vezet még innen addig, hogy megvonjam a vállam, azt mondjam, gyerekek, ez egy blöff.  A blöff tehát a legtöbb dologgal ellentétben olyasmi, amit kimondani sokkal nehezebb, mint létrehozni.