Az értelmezés határai.* Szeretni tudom, amit nem értek. Csinál velem valamit és nem értem, nyilván meg akarom érteni, de nem baj, ha nem értem. Amit értek, csak úgy egyszerűen, amit ismerek, azt kevésbé szeretem. Mindennél jobban mégis azt szeretem, amit nagyon értek. Csinál velem valamit, és nagyon értem. Abból mindig el lehet indulni újabb (szövevényes) érthetetlenségek felé.

*Erről Umberto Eco tud még sokat mondani.

Rengeteg állattal kapcsolatban gondolom néha azt – ha ránézek, akár csak képen -, hogy márpedig ilyen állat nincs. Nem csak kacsacsőrű emlős, vagy lajhár, vagy koala, vagy axolotl és a hasonlóan hihetetlen működésű/kinézetű lények, akik egészen hosszas bámulásra és gondolkodásra késztetnek.

Ugyanígy vagyok időnként a macskával is. Akárhol vagyok, csak ránézek, és arra gondolok, hogy mennyire… mennyire milyen.

Két Rubik-kocka megy a sivatagban. Megszólal az egyik:

Te, az ott egy sivatagi róka egy létrával?

Mire a másik:

Szerintem te össze vagy egy kicsit keveredve.

Azt hiszem, a gyakorlatok egy része szükségképpen eleve kudarcos. Az állandó tempó és a folyamatos (ön)fegyelem valami lényegeset vesz el belőlem. Nem akarom a világot (világomat) kevesebb szenvedéllyel szemlélni.

Néha azt akarom mondani, hogy rohadjatok meg, néha meg akarok tudni minden részletet, néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, néha annyira akarok röhögni, hogy kicsorduljon a könnyem, néha vérig akarok sértődni, néha nem akarok kiengesztelődni, néha halálosan oda akarok lenni, néha bámulni akarok, bele a nagy büdös semmibe.

Tánc. Az ember nem utasítja el a felkérést. Akkor sem, ha nem igazán tud táncolni.

Lehet úgy is táncolni, hogy rugalmas űr képződjön a táncosok között, óvatosan eltartva a könyököt, csípőt, csak a legszükségesebb ideig hagyni tenyeret tenyérben, csak a legszükségesebb erővel szorítani, ha gyorsul a tempó, úgy mosolyogni, ahogy a piacon a szép gyümölcsöt áruló kofára, úgy venni fel a ritmust, hogy nem olvadni bele egészen, hátraszegve a fejet, nehogy egy kilégzés a bőrt elérje, biccenteni végül, megköszönni udvariasan.

És lehet máshogy is.

Nemcsak az van, hogy minden most történik, de minden egyszerre is.

Tulajdonképpen minden évben június 1-jén lekapcsolódik a világ, aztán augusztus 20-án felkapcsolódik és onnantól minden egyszerre akar történni. Összecsúsznak a dolgok, egymásra torlódnak, nagyjából karácsonyig, akkor megint lekapcsolódik, hogy aztán a január egy nagy, savanyú lebegéssel induljon, és csak a ki tudja minek a szeszélye dönti el, hogy mikor kapcsolódik fel újra, hogy megint egymásra torlódjanak a dolgok.

No lám csak, ez is hullámzik.

Galápagoson a virágok mind fehérek vagy sárgák. Azért, mert az ott élő méheknek ezek a kedvelt színei, ezért nem érdemes más színűnek lenniük. Csak úgy mondom.

Oké, hogy a világ (szándékosan) reflektálatlan itt, nem vagyok hajlandó ugyanis foglalkozni egy csomó dologgal, azzal sem ami felháborít (főleg azzal nem), azzal sem, ami lelkesít (lelkesedni tudok, azt mondják, így lelkesedni kevesen tudnak), szóval nem vagyok hajlandó a magánsivatagban összetalálkozni tanárokkal, közértesekkel, hivatalnokokkal, bankárokkal, politikusokkal (azokkal főleg nem), sőt, írók közül is inkább csak a halottakkal, de néha, a kvantumállapoton való gondolkodás, a semmiben keletkező antianyagról, antiszövegről, a feladat és munka közötti különbségről való morfondírozás, a lét igazolhatóságának kutatása és az idővel való kísérletezés közben azért úgy megkérdezném néhány embertől:

Ti mi a faszt baszakodtok?

Minden hullámzik (ezt is mondtam már). Mindig ezek a vizes képek.

Néha elönt minket valami. Olyan tehetetlenül nézem csak magam ilyenkor. Olyan tehetetlenül.

Erről már valahol száz előtt írtam egyszer. Az elvárás-megfelelés. A reménykedés jutott most eszembe. Van ez a buta mondás, hogy a remény hal meg utoljára (ami nem jó, mert minél előbb meghal, annál hamarabb lesz ok a cselekvésre, de most nem erről akarok írni). A reménykedés valami még nem létező előrevetítése is. Jó lenne, ha a jövőben úgy lenne. Ez egy pozitív dolog (eltekintve attól, amit az előző zárójelben írtam), de létezik ennek is, mint anyagnak az antianyag, a negatívja. Nem nagyon van rá jó szavunk, csak olyanokat mondunk rá, hogy félni, tartani valamitől, azt remélni, hogy valami nem lesz vagy nem úgy lesz a jövőben. Antiremény.

Az a közös, hogy mindegyik egy elvárást fogalmaz meg, és könnyen lehet, hogy a világ nagyon is igyekszik megfelelni neki. Amikor azt mondhatjuk, annyira féltem, hogy így lesz, amikor azt mondjuk, úgy reméltem, hogy így lesz.

Nem tudom, de úgy tűnik, egyik sem jó. Úgy tűnik, a reménnyel és az antireménnyel le kéne számolni. És úgy tűnik, ez reménytelen.