Különbségtétel.

Fogalmak között rendet vágni magunknak. Például a cél és a lényeg közötti – néha észrevehetetlen, mégis világnagy – különbséget felismerni. Ma ez.

Jó, hogy ideértünk, még az ünnepek előtt.

A hely problémája.

Helyünk a világban, életben, mások életében stb. Unalmas dolgokat tudok ezekről mondani, sűrűn emlegetve a relativitást.

A helyem valahol – azt szeretem hinni -, hogy csak az enyém. Amikor kibillenek belőle, akkor jön ez az egész. Nem is tudom, zuhanás-e vagy mihez lehet fogható, de mindenképpen benne van az iszonyat. És a fölkérődző undor, amiért más elfoglalhatja.

Most viszont úgy látom, hogy a helyem csak az enyém. És azt, és oda senki. Soha.

Na igen, azt senki nem mondta, hogy hangolás után rögtön úgy fogod le az akkordokat, mint régen. Sokkal inkább úgy, mint amikor először gyakoroltad. Észre fogod venni, hogy ugyanúgy erőlteted a kezedet, ugyanúgy nem hajlik az ujjad, ugyanolyan lassan engednek az ízületek a kezedben (vagy talán még lassabban), és ez akkor egy időutazás, tizenhat vagy megint és ezen legalább lehet nevetni.

Előny továbbá, hogy – mint Tyler Durden számára a Klubban – ismét értelmet nyer a körömvágás.

Azért mégis a zene. Csak egy pillanatra. Ha tíz éve nem vettük a kezünkbe a gitárt – mert a gyerekeknek csak addig zenéltünk, amíg ők maguk meg nem tanultak (sokkal jobban) zenélni, vagy mert nem volt gitár, aztán nem volt idő, aztán mindig akadt valami, amit meg kellett tanulni -, akkor itt az ideje.

Fel lehet hangolni. A zenében ez is a jó, ez a 440 Hz, ez biztos.

Persze, ha a munka az, amit (amin) dolgozunk, akkor különösnek hathat az alábbi – munka közben elhangzó – párbeszéd:

– Mit csinálsz?

– Semmit.

Viszont tény, hogy így hangzik, mert abban a pillanatban, ahogy a kérdés elér a címzetthez (már) tényleg nem csinál semmit*.

*Máskor viszont könnyen lehet, hogy éppen a semmit csinálja. Mint az köztudott.**

**Safranek, a kurva anyádat!

Különben dicséretes, hogy milyen szépen átszoktattam magam a feladatról a munkára. Ha egyszer az. Hívjuk a munkát munkának, függetlenül minden más tulajdonságától, munka az, amit dolgozunk. Gondolom én.

Nem arról van szó, hogy csupa ijesztő dolog venne körül, inkább arról, hogy azt írom le.

Munkacím.

Ez például ijesztő. Nem is az, talán helyesebb nyomasztónak nevezni. Ritkán fordul elő velem, hogy sokáig van munkacíme valaminek. Az még ritkábban, hogy egy latin szó az. Azt remélem, hogy a százharmincegyedik napon ez már nincs. Van, de nem munkacím. A jó az, ha a munka még van.

Ez az üvegkocka egyébként, pontosabban tükörüveg, mindig is itt volt. De ismert tulajdonságai miatt nagyon nehéz megtalálni. Ha kilépek belőle, teszek egy-két lépést, már nem látom, hol volt. Azt már megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad kétségbeesni, el kell kezdeni a légzőgyakorlatot. Azután a többit. A sivatagban.

Úgy tudok a legjobban dolgozni, ha egyedül vagyok. Nem, most nem fizikai értelemben (úgy is), most abban az értelemben, hogy be vagyok zárva egy üvegkockába. Nemcsak üveg, hanem – azt hiszem – tükörüveg, kilátok, de nem látszom. Belül van valami kozmikus süketség, ami egyébként rémisztő lenne, ilyenkor nem az. Kicsit olyan az egész, mintha ezt a kozmikus süketséget transzformálnám. Kottáznám. Sokkal jobb dolog, mint amilyennek hangzik. Sokkal jobb, de nem lehet örökké csinálni.