Szintet lépni.* Attól függetlenül, hogy ez egy értelmetlen fogalom, néha mégis lehet vágyni rá. Mennyi ilyen értelmetlen – vagy talán inkább értelmezhetetlen – dolog él a fejünkben, amikre mégiscsak vágyunk időnként?

*Legutóbb, amikor azt hittem, hogy szintet léptem, kiderült, hogy csak az elnevezések változtak. Együgyűség – valahogy ez a szó kéredzkedik ide.

Jó ez a ritmus. Minden nap végén belekoppanni a nagy ürességbe.

Állítólag a sivatagban éjjelente fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet.

A nő az ötvenharmadik napról, meg az eszkimó a kutyájával mennek a sivatagban. A nő egyszer csak hátrafordul.

Mi az?, kérdezi az eszkimó.

Semmi, mondja a nő, csak látni akarom a megtett utat.

Mindenből kell lennie egy elsőnek, ez a gyászévek lényege (is). Túl lenni ez első mindenen a megváltozott életformában. Nem nagy szó ide az életforma. Ha mégiscsak nagy szó ide, akkor nincs is mit gyászolni.

A dátum az dátum az dátum az dátum.

Olyan például nincs, hogy csak úgy elfogy a levegő. Belégzés – lent tart – kilégzés. Csak hogy el ne felejtsük, miért vagyunk itt.

De olyan van, hogy elveszíted a jogod valamire. Legtöbbször inkább eldobod, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy a jog nem olyan, mint a levegő. Jó lenne, de nem.

Azt hiszem, amikor minden kiürül, akkor kezdünk el beléptetni a rendszerünkbe állatokat, embereket, bármit, ami elvonja a figyelmünket (egy darabig) arról, hogy ez így nem mehet tovább. Ilyesmikkel ki lehet húzni egy életet. Simán. Tudok-e egyáltalán bárkiről, aki ne ezt csinálná?

Néha egyébként teljesen olyan, mintha kizárólag rajtunk múlna, mit érzékelünk a világból.

Két varjú megy a sivatagban. Odaérnek egy mély gödörhöz. Azt remélik, vizet találnak benne, de az alján az agresszív kismalac toporzékol.

Megszólal az egyik varjú: Szerintem szingularitás keletkezett a téridőben.

Mire a másik: Kár.

Két varjú megy a sivatagban.

Megszólal az egyik: Fogalmam sincs, hol lehet az oázis.

Mire a másik: Kár.