Azon mindig meglepődöm, hogy az egyszerűség hogy meg tud téveszteni bárkit. Mindenkit? Akárkit? Mintha soha senki nem hallott volna még olyasmiről, hogy az egyszerűség csak látszat. És néha rettenetesen nehéz létrehozni. A bonyolultságot megfogni, szétfésülni, átnézni, és újra összerakni. Ez nem Rubik-kocka.

Visszatérve az idővel való szórakozásra. Ha mindezt egy időben írtam, legalábbis sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogy olvashatóvá válik, akkor az időt nagyítom most fel. Egy rövid idő alatt megszülető gondolataimat osztom el egy hosszabb időre. Az elosztása lehetővé teszi a részletezést, sokkal mélyebbre lehet menni, nem zúdul vagy pedig nem érvényesülnek a sűrítés szükségszerű csonkításai (amik a verseknek jól állnak), ráadásul folyamatnak tűnnek.

Ha mindent előre megírtam, azt jelenti, hogy a ténylegesen itt látható (naponkénti) folyamat tulajdonképpen egy néhány órás vagy néhány napos gondolatvihar felnagyítása. Feltéve persze, hogy mindent előre megírtam.

Ez a kísérlet egyben gyakorlat is. Nemcsak a légzésgyakorlatok, a statikai és dinamikai gyakorlatok, nemcsak az idő kitágításának gyakorlata, sőt nem is csak ritmusgyakorlat, hanem afféle szógyakorlat is. Ez elég közönségesen hangzik, de nem az.

A szógyakorlat nem szavak gyakorlása, inkább a szavak helyének megtalálására irányuló, újra és újra nekiszaladó gyakorlás. Ebben a formában, rövidben, mindennaposban, és ebben a ritmusban, és ezzel a légzésgyakorlattal együtt. Az egész azt szolgálja, hogy a feladatra, vagy a feladat mellett gyakoroljam mindazt, ami a feladat elvégzésében segítségemre lehet. Arra kell vigyázni, hogy rutint ne szerezzek.

Sok a bizonytalansági tényező. Talán túl sok. És túl sok a talán. Talán ezért választom azt, hogy amiben csak lehet, legyen vagy-vagy. De honnan tudhatom, hogy miben lehet?

A világ reflektálatlan marad. Ez mindenképpen szándékos. Akkor is, ha most írom ezt a posztot, akkor is, ha hónapokkal ezelőtt írtam. A világ eseményei alól nem vonhatom ki magam. Azt még nem tudom, hogy teljesen figyelmen kívül hagyhatom-e (s hogy tudom-e teljesen figyelmen kívül hagyni – valószínűleg nem). Azt viszont sejtem, hogy az állandó reflektálás a jelenre olyan repetitív folyamattá válik, ami semmiféle épülést nem szolgál.

Jelen kísérlet tudatmegosztási kísérlet is. Ha előre elkészült minden bejegyzés, akkor abban a pillanatban, amikor olvashatóvá válik, a benne rögzített információ ugyanannyira létezik, mint az az információ (vagy nevezhetjük gondolatnak), amely a jelen pillanatban jön létre valahol máshol. Most tehát egyszerre gondolok arra, hogy tudatmegosztás és valami másra – ami bármi lehet, még ugyanez is. A tudat kétszer létrehozhatja ugyanazt az információt, időben és térben egymástól távol eső pontokon, vagy létrehozhat két merőben eltérő információt ugyanabban a pontban. Attól függ, honnan vizsgáljuk. Szerintem ez érdekes.

(Egyébként mi nem kísérlet?)

Amikor az agresszív kismalacos viccen őszintén nevetek, mert arra gondolok, hogy én hányszor voltam agresszív kismalac, az egy jó pillanat. Az már egy jó szint.

Közben egyáltalán nem gondolok arra, hogy milyen (keskeny) a határ a türelem és a teljes apátia között.

Az agresszív kismalac megy a sivatagban. Beleesik egy jókora gödörbe. Sehogy sem tud kimászni, akármilyen dühösen veselkedik is neki újra meg újra.

Arra megy a sivatagi róka. Belenéz a gödörbe, meglátja a kismalacot, azt mondja: Látom, bajban vagy, de várj, mindjárt hozok egy létrát.

Mire a kismalac: Röf! Én nem várok, bazmeg!

A feladat megszelídítése, azt hiszem – amennyiben írás a feladat – a forma megtalálásával kezdődik. Frászt. A forma keresésével. Ha mindjárt meglenne (meglett volna), a munka nagyobbik (s mint általában a munkák nagyobbik része: láthatatlan) részét tagadnám le. Tennék úgy, mintha nem lenne. Valószínűleg azért is szeretnék úgy tenni (bizonyára, tudattalanul), mert a láthatatlan munkát senki nem tekinti munkának.

De gondoljuk csak el, milyen nevetséges és egyúttal zavarba ejtő lenne, ha minden azonnal a megtalálással kezdődne. Illetve vessük össze minden olyan tapasztalattal, amikor váratlanul – azt hisszük – találtunk valakmit.