Miután évekig az elme mozgott, most fordítsuk meg az egészet. Legyen az elme nyugalomban, s a test mozduljon el A-ból B-be. Úgy is, jó, ha azután visszatér B-ből A-ba. (Léphetünk-e kétszer ugyanabba az A-ba?)

„Hát ennyi. Csak amikor a végére értem, eszméltem rá, hogy a címét nem is jegyeztem meg: Ez a szeretet. Milyen járatos a világ dolgaiban, mennyi mindent tud ez az én huszonhét éves, ártatlan zsákmányom. Íme valaki, aki tudja, milyen egy hangulati viharok közt hánykolódó, romboló természetű nőt szeretni; aki felfigyelt egy öreg keresztelőkút fedelére; aki tudja, hogy a gazdagok pontyot telepítenek a vizesárkaikba, míg az elnyomottak bevásárlókocsikban tartják a cuccukat -”

(Ian McEwan: Mézesmadzag. Fordította: Lukács Laura)

Eleget beszéltünk a statikáról. Talán annyit még hozzá, hogy szép felépítmény vagyunk. Van még mit fejlesztenie az evolúciónak, de a váz közel van a tökéleteshez. Majdnem azt írtam, közel jár. A dinamika visszatarthatatlanul furakodik a sorok közé. A nyelv mindig* segítségemre van.

A testet nem elég tartani. El kell mozdítani A-ból B-be. Időnként. A testnek nem tesz jót, ha sokáig van egy helyen. Az elméről most ne is beszéljünk. Ki fogunk találni.

*végül mindig

A test van. Tartva van. Gerincoszlop. Mindig viccesnek találtam, hogy oszlopnak hívják. Frida Kahlo meg is festette. Azt nem találom viccesnek. Ő is tudta (nem akarta, mégis megtudta), hogy minden azon múlik. Már, ami a test tartását illeti. Lábat lehet veszíteni miatta. Meg azt tudta még nagyon jól, hogy a tartás – úgy általában – egyáltalán nem függ össze a gerincoszloppal.

A görbedő, előre ejtett vállú emberek félelmei. A védekező páncél. A peckesen járó kis szarháziak. A fűzőbe szorított, kényszeredett tartás.

Egy férfi megy a sivatagban papucsban, fürdőnadrágban, hóna alatt szörfdeszkával. Találkozik egy eszkimóval és a kutyájával, meg egy nővel. Megszólítja őket:

Helló! Meg tudnák mondani, merre van a tengerpart?

Úgy kétszáz kilométer arra, mutatja az eszkimó.

Mire a szörfös: Aztarohadt, mekkora strand!

automatikus:

<Vmely előző rendelkezés hatálya következtében v. bizonyos feltételek esetén> külön intézkedés nélkül, mintegy önmagától történő, bekövetkező, érvényessé váló.

(A magyar nyelv értelmező szótára)

Két automatikus megy a sivatagban.

A légzésre már nem kell figyelni (belégzés – lent tart – kilégzés, a tempó állandó). Statikai alapgyakorlatok következnek.

Figyeljünk a hátunkra. A hátunk mindent elárul rólunk, a hátfájdalmunk helye, típusa elmondja, hol van hiba a testben. A biztos tartás kezdődik itt, a gerincoszlop a mi erős várunk. Szóval nem a lábakon múlik. A láb is csak olyan dolog, mint a humorérzék. Van, akinek van, van, akinek nincs.

Persze érdekes, hogy az időn kívül kerülést azzal próbáljuk elérni, hogy elkezdjük mérni az időt. Számolni a napokat. Fogjuk fel tehát a tér részeként. Kinyitható, becsukható fiókok vagy talán ajtók. A lényeg, hogy ne várjuk, hogy találjunk bennük valamit, vagy hogy vezessenek valahová.

Mindeközben.

Nem nagyon fogható máshoz, csak a szerelemhez. Kelek és fekszem vele, velük. Velük megyek este sétálni, beszélgetek utazás közben, vagyis nem is beszélgetünk, hallgatom, ha beszélgetnek, máskor csak figyelem, mit csinálnak, abból hogyan következik, hogy mit gondolnak – és fordítva. Hallgatom a zenéket, és nézem őt. Őket. Hol az egyik, hol a másik áll mögém, ha mosogatok, néha túl közel, fejbe tudnám vágni egy serpenyővel, de megőrülnék, ha nem lenne ott más, csak a mosogatni való. Közértbe együtt megyünk, csak nem ugyanakkor. Mégis tudjuk, mit vett a másik, összehasonlítjuk a változásokat. Ha a film nem lehengerlően magávalragadó, simán beáll valamelyik a képernyő elé, nem mondom, hogy nem idegesít. Éjjel, amikor már belefeledkeztem aktuális olvasmányomba, várom, hogy jöjjön az álom húzása és végre lehunyom a szemem, fölébreszt. Hogy ezt most írjam fel. Néha szót fogadok neki, néha elkívánom a picsába. Amikor végre ráérnék velük foglalkozni, sokszor egyszerűen eltűnnek. Ülök a nagy fehér síksággal szemben. Amíg ki nem nyílik rajta az a rés, az a kis behúzódás, amíg három- majd többdimenzióssá nem tágul a monitor. Így csinálom a semmit.

Gyakorlataink arra koncentrálnak, hogy felfogjuk a jelent. Hogy a jelenbe helyeződjünk. Hogy ne hagyjuk magunkat nyomasztani a voltokkal és leszekkel, persze annak reményében, hogy mégiscsak lesz egy olyan jelen-pillanat, amikor már nem lesz nyomasztó kitekinteni belőle.

Minden most történik.

Ezért olyan veszett ügy, ha nem tudunk most odalépni, ha nem tudunk most érinteni, ha nem tudunk most hangosan együtt nevetni, ha nem tudjuk ezt most elmesélni, ha nem tudjuk most megbeszélni, ha nem tudunk most most most lenni – együtt. Az ilyesmit nem lehet örökké csinálni.

A majdokat amilyen sokszor csak lehet mostokra kell váltani. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet. Amilyen sokszor csak lehet.