Ha már megy a légzőgyakorlat anélkül, hogy figyelnénk rá, és kiválóan belehelyezkedtünk a jelenbe, s amúgy az ürességet is megbecsüljük, akkor lehet nézni visszafelé.

De semmi vájkálás, hölgyem és uraim! Csak finoman.

Persze, jó lenne minden nap valami. De ahogy még a legnagyobb verseskötetek sem csupa gyöngyszemből állnak, úgy a napokra sem jut mindig valami. Egy üres nap azonban nem feltétlenül haszontalan. Nem szükségszerűen.

Egyetlen apró, tulajdonképpen nyelvtani probléma merül fel időnkit. Igeidők.

Egyáltalán nem gondolok rá. Gondolok éppen a sivatagra, arra, hogy homoktenger, arra gondolok, hogy szöveg-antiszöveg, arra, hogy hogy juthatnánk olyan nézőpontra, amelyben nem kizárólag a testen keresztül lépünk kapcsolatba a létezéssel, arra, hogy mindez hogy képezhető le egy szövegben, és akkor megjelenik a kérdés, reggel vagy délben vagy este, hogy ami van, annak hogy lehet vége* egy mondaton belül. Ez nyilván egy elírás. Az elírást pedig mindenki nyugodtan értelmezheti tudattalan működésnek vagy egyszerűen elírásnak. Az értelmezés szabad.

*Tekintsünk el most attól a világszemlélettől, amely szerint mindennek vége van bármely tetszőleges pillanatban, s a következőben újrakezdődik, ezt érzékeljük állandóságnak. Illetve… izé. Talán nem is lehet ettől eltekinteni?

Egyáltalán nem gondoltam rá.

Az értelmezés néha többet mond az értelmezőről, mint az értelmezettről. Néha.

Van, hogy egy gesztust, egy szöveget, egy képet magunkra vonatkoztatva olyan dolgokat fedezünk fel bennük, amelyeknek semmi közük* az azokat életre hívó szándékhoz, annál több a rejtett szorongásainkhoz, régről cipelt, ki tudja, pontosan miből, honnan eredő sérelmeinkhez, feltételezéseinkhez. Azért is mondhatjuk az értelmezést (vagy kritikát) külön tudománynak, mert mindezeket képes levetkőzni, vagy időlegesen félretenni. A személyes üzenetek értelmezése persze nem kritikai feladat, s mint ilyen, egészen beengedi a felsorolt torzító hatásokat. Ez is rendben van.

A rossz hír hozója azonban mégsem a rossz hír maga, kivált, ha nem tud arról, hogy mit hozott magával. Megy a sivatagban a szerencsétlen, tán még jót is akar, ad egy ajándékot, aztán puff, lelövik. Sok van a rovásán, az lehet. De hát mindenkinek olyan sok van.

*Ilyesmire persze nem lehet mérget venni, soha nem lehet tudni, hogy egy alkotói szándék mögött mennyi saját szorongás, ki tudja, miből, honnan eredő sérelem van, ami egybevág éppen.

Szaporodnak a szavak. De hogyan? Ki tudja, milyen buli van itt éjjelente.

Szeretem úgy előadni, hogy halálosan komoly. Nemhogy dráma, de DRÁMA! Mégis valahogy úgy vagyok ezzel, mint régebben, ha vezettem és bizalmatlan pofával beült mellém valaki, mielőtt elindultunk, habozva, csak úgy magam elé kérdeztem, hogy Melyik is a fék?

Csak hogy kicsit megálljon az idő ütő.

A feladatra koncentrálva a feladat maga néha megdöbbentően hívogató valamivé lesz.

Egy vállalkozás nem attól lesz sikeres vagy sikertelen, hogy terjedelmében vagy időtartamában eléri-e a maga által kitűzött célt. Az előre kigondolt célok bizonytalan alapra épülnek, a semmire, egészen pontosan. Csupa meggondolatlanság, ismeretlen, de idővel napvilágra kerülő tényezők figyelmen kívül hagyása. Egy célhoz ragaszkodni mindenáron, ostobaság. Mert nem számol az egy dologgal, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, a változással – ami az időn kívül (vagy annak függvényében) az egyetlen állandó.

Lassú és megengedő leszek – lassan. Elnézem végre magamnak azt, amit nem tudok (nem tudok jól). Egyetlen dologra fókuszálok, egyetlen dolog lesz csak, amelyben – ahogy eddig, ezután sem – nem lehetek elnéző magammal. Képtelenség is lenne.

Lassú szövegek jönnek, lassúak, de nem megengedők, szigorúan, feszesen készülnek, mint egy nagy szőttes, ami a végén, legszebb álmaiban, lomhán ráhullik majd mindenre.

(Addig is: belégzés – lent tart – kilégzés.)

Az dolgoknak az ő elbaszódásuk folyamata ott kezdődik, hogy az ember érzi, hogy nem stimmel valami. Amikor érzi, már lehet, hogy késő, s ettől csak egyre jobban belekeveredik a lefelé tartó spirálba. Megint az elvárás – megfelelés.

Azt várják a körülmények (azt várja tőlünk valaki), hogy legyen rossz. És az lesz. Mindent megteszünk érte. Teszünk és mondunk dolgokat, amelyeknek sokkal több közük van a kimondatlan elvárás kiszolgálásához, mint hozzánk. A gyerek is így működik, nagy közhely, a viselkedésében csapódik le minden, ami körülveszi. Ami azt illeti, ez így is marad, attól függetlenül, hogy közben felnövünk. Néha vannak kommunikációs próbálkozások, aztán csúszunk tovább.

A Rubik-kockában az a jó, hogy nem lehet annyira összekeverni, hogy egy egyszerűen megtanulható mozdulatsorral ki ne lehessen rakni. A végeredmény biztos és mindig tökéletes. Igaz, csak hat lapja van.