A megdöbbenés meg-megújuló lökésekkel, többnyire váratlanul teríti le az ember ép(nek gondolt) elméjét. A felfogatatlan dolgok felfoghatatlanok maradnak egy életre. Az agyunk már csak ilyen, van, amit nem tud bevenni, forgatja, kiköpi, és valahányszor újra szembesül vele, ugyanannyira letaglózza. Ilyen értelemben tehát nem beszélhetünk tanulási folyamatról.*

Aztán váratlanul az jut eszembe, hogy például öt év (jaj, az idő, megenst) az az én felnőtt életemnek a negyede. Milyen viszonylagos minden. Milyen sok. Egy negyedet kidobni valamiből. Negyed kiló kenyeret. Negyed trappista sajtot. Negyed(ik) gyereket. Negyed órát minden órából. Sok.

*Be kell látnom, hogy a tanulásban hiszek. Éppen annyira, amennyire az iskolákban nem. Úgy hiszem, hogy minden tanulható*, kivéve talán a viszonyunk az iskolákhoz.

*És teljesen semmi meg nem tanulható.

“Éjfélkor kellett visszaindulnom. A szabadtéri moziba mentünk; mindketten kétségbe voltunk esve, Anny épp annyira, mint én. Csakhogy a szálakat ő tartotta kézben. Tizenegykor, amikor vetíteni kezdték a nagyfilmet, megfogta a kezem és szótlanul megszorította. Keserű gyönyör ömlött el rajtam, s megértettem – nem is kellett az órámra néznem -, hogy tizenegy óra van. Attól a perctől érezni kezdtük, hogyan múlnak a percek. Tudtuk, hogy három hónapig nem látjuk egymást. Amikor egyszer csaknem fehér képet vetítettek a vászonra, s a nézőtéren nem volt egészen sötét, láttam, hogy Anny sír. Éjfélkor görcsösen megszorította a kezem, azután elengedte; fölálltam, és szó nélkül elmentem. Ez tökéletes munka volt.”

(J-P. Sartre: Az undor. Fordította: Réz Pál)

Az említett időbe vetettségünk kiszolgáltatottá tesz minket a tárgyakkal szemben. Akik (így) sokkal kevésbé tűnnek az idő játékszerének. A bánat és megdöbbenés fázisaiban a múlt tárgyai húzzák a rövidebbet. Konkrét és általános tárgyak, kül- és beltéri tárgyak, öngyújtók, könyvek, szobrok, utcasarkok, bizonyos fajta ételek és italok, mind itt vannak körülöttünk, belekövülve a nem is tudom, mibe.

A napszámolás – írja a napszámos – kísérlet arra, hogy előidézzem saját “kvantumállapotomat”. Akár az összeset írhattam egyetlen nap alatt. Így tehát adott időpillanatban nem tudható egyszerre és biztosan az, hogy hol vagyok és az, hogy mit csinálok. Vagy-vagy.

Itt most azt tudod, mit csinálok: írom a bejegyzéseket. De nem tudod, hol vagyok.

Van a vágy az állandóságra és a rettegés az unalomtól. Sok ilyen összeegyeztethetetlenség munkál bennünk, asszem.

A sokat emlegetett pozíció problémája tulajdonképpen nem térbeli, hanem időbeli. Az időbe kényszeredettség (vetettség) nehezedik ránk, ettől tűnünk olyan szánalmasnak. Van tehát a jelen pillanat, amely parányiságában tűnik el a felfogóképesség elől, nagyobb léptékekre, másodpercre, órára, napra van szükségünk. Jó, akkor van a mai nap. De ez az állítás csak eddig a pillanatig igaz, a következő pillanatról nem tudunk semmit, lehet, hogy nincs.

Mégis kidugom a lábujjamat a (közel)jövőbe, arra gondolok, hogy holnapután például lesz egy jó kis zongoraest. Egy jónak ígérkező zongoraest, s nem gondolok arra, hogy lehet, hogy nem is lesz holnap. Arra is csak zárójelben (gondolok), hogy lehet, hogy nem is lesz jó.

Képzeljünk el a sivatag közepén egy tükörüveg-kockát.

Csak képzeljük el.

A kisebb visszaesések természetesek. Mit várnánk három héttől? Már három hét. Egy-két hónap és túl vagyunk a túlélési ráta szempontjából legrizikósabb időszakon. Tessék akkor sóhajtani, ha másképp nem megy az a kibaszott légzőgyakorlat.

Nevetünk. (Az arcizmok uralása nem csak az arcizmok uralása.)

Nem lehet mindig elölről kezdeni. Ha elrontod, akkor hátulról.  Tegnap elrontottam, de ma kijavítom. Felveszem a fonalat.

Van a test és ami vele jár, van helyzete a világban, beáramlik a levegő és ki, nincs előtte, nincs cél, valamit biztos kihagyok, arcizom, has, hát, végtagok, a nyak, az begörcsöl, de el fog múlni, most már minden rendben lesz, három ütem, orron át belégzés, menni fog ez, itt dögöljek meg, ha . Menni fog.

Örömmel tájékoztatjuk, hogy örömmel tájékoztatjuk. Ridegségünket ne tessen magára venni, fél évtizeddel ezelőtt például viszonylag fiatalnak és érdekesnek tetszett számítani. Ezalatt azonban csupa marhaságot tetszett csinálni. Az az igazság, hogy már rég elegünknek tetszik lenni magából. Tetejébe a különféle ki nem mondott gondolatainkat ennyi idő alatt sem tetszett megtanulni kiolvasni az éterből. Tessék lenni szíves lapozni. Támogatásunkra természetesen továbbra is számíthat.

Szív. üdv.