Teljesen mindegy, hogy előre megírtam-e ezeket a bejegyzéseket, vagy minden nap itt ülök és írom, egyesével. A fontos, hogy este tíz körül itt legyenek. A folyamat követése, a napok számlálása, a dolgok rendeződése akkor szép, ha nem függ attól, hogy én hol én hol vagyok.

Minden addig tart, ameddig tart. Belégzés – lent tart – kilégzés.

Velem nem kell továbbcsinálni annál, mint ameddig tart (arra úgyis mindenkinek megvan a maga embere).

Van tehát a test, s van helyzete, pozíciója a világban. Ez az a test, amelyikkel nem kell. És ez a valami más is, ami a testen túl van. Azzal sem kell.

Ez a nemkellés pedig gyönyörű dolog. Ma ennek lehet örülni. Lehet. Nem kell.

Vannak kérdések, amik mindig felúsznak a tudatom felszínére, hiába nyomkodom le őket. Olyanok, mint az almák a vásári vizeshordóban. Ha beléjük tudnék harapni, istenuccse kikapnám őket onnan a fogaim közé szorítva, aztán elhajítanám. Még csak ki sem harapnék belőlük egy darabot.

Például: Hogy szűnhet meg jónak lenni valami, ami évekig jó volt, zseniális volt? Kit vertünk át? Miért kell minket annyit provokálni egy kis őszinteségért? Hány félisten ad ki egy egészet?

És még sorolhatnám.

El volt ez gyászolva előre. A nyár eleje óta, napi háromezer kalóriával és másfél doboz cigarettával naponta megült halotti tor. (Inkább rúgtam volna be. Na jó, de kivel?)

Tavaly ilyenkor már elképesztő fájdalmak miatt nem tudtam enni. Aztán kivették az epémet. Most sem tudok. És már nem tudják kivenni semmimet.

Minden hullámzik. Néha föllobog, máskor épphogy ki nem huny. Épphogy. Néha azonban épphogy ki.

Alig van ráhatásunk. De van. Amíg el nem veszítjük. A hatás elvesztése nyírja ki az egó maradékát. Akkor el lehet tűnődni, keseredni, aludni, határolódni, szigetelődni. De mindenképpen el kell kezdeni lélegezni.

Végül a végtagok. A láb kibicsaklik, a kéz mellényúl. Mellényúl és melléfog. (Ennyit az azonos alakú szavakról.)

A végtagokkal sok a gond. Legjobb őket egyelőre figyelmen kívül hagyni.

Elég annyit tudni, hogy a test létezik. A testbe beáramlik a levegő, a testből kiáramlik a levegő. A tüdő léghólyagocskáinak felületén zajlik a gázcsere. A maradékoxigén újraélesztéskor kiválóan felhasználható. A klinikai halál állapotában az a kevés is elég.

Még a test. A hasizom, amely nem látszik.

A hátizom, ne hagyjuk befeszülni.

A légzés egyenletessége garantálja a jó tónust.

A rekesz. Fölé bezárva zakatol a nyomorult motor. Gondoljunk rá szeretettel, meg ne szakadjon.

A tempó tartva. Létezik a test. Kezdjük az alapokkal, helyezkedjünk szembe magunkkal: arc.

Az arc a lélek valamije.

A mosolyt érdemes erőltetni.

Minden ránc ajándék.

Az arcizmok uralása kis győzelem a nagy semmiségünk fölött.

Nagy arcnak sok az alja.

Valóban, semmi értelme nincs (nem volt) számolni a napokat, ha nem muszáj. Értelmetlenül belefogni csak azért, mert január elseje van. Volt. S úgy hagyni abba, értelmetlenül.

Most lett tehát tét. (Jó mondat. Poháralátét.)

Alapvető túlélőtörvény: csak a mai nap. Ha számolod, ha gyűlik, egyre könnyebb lesz. Kivéve, amikor nehezebb. Látni akarom a megtett utat. Van tét, nincs cél.

Létezik külvilág, gondolom, ahogy hallgatom, amint a jó férjanyagból gyúrt negyvenes férfi alázatosan sorolja a telefonba a bevásárlókocsi tartalmát.

Kevesebb meggyőződéssel, de ugyanezt gondolom, amikor a kelleténél pont 119-cel többször ellenőrzöm a postafiókomat.

Vissza az elejére. Nincs bevásárlókocsis ember, nincs postafiók, nincs mit várni, nincs feladat, beszív, tart, kifúj. Lassan menni fog.