Az őrület realitása

Úgy tapasztalom, hogy szeretjük, mindenki szereti azt hinni, hogy az őrület valami létező dolog, amibe bele lehet zárni azokat, akiket nem értünk, akik félelemmel vagy bizonytalansággal töltenek el, mert az életre adott válaszaik az általánosan elfogadott normáinktól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek. Jó azt képzelni, hogy ez a felcímkézettség biztonságot ad, hiszen egy másik világot takar. Egy mentális zavarnak vagy betegségnek nevezett állapot nem itt zajlik le, nem ebben a valóságban, és legfőképpen: csak másokkal eshet meg. Hogy ezekre az emberekre, állapotokra nem igaz a “mi realitásunk”, hogy náluk, bennük nem a “mi logikánk” működik.

A helyzet azonban az, hogy ez csak az esetek nagyon kis (habár talán jobban szem elé kerülő) részére igaz. Az elme és lélek kutatói már elég régen rájöttek, hogy nem lehet az embereket épelméjűekre és bolondokra osztani.

És ez ijesztő. Mert azt is jelenti, hogy elképesztően (elképzelhetetlenül) vékony a határ, pontosabban: nincs is. Nem létezik úgy, ahogy szeretnénk, ha létezne.  “Ők” nincsenek odaát és “mi” nem vagyunk ideát.

Mégis, nagyon szeretném ezt a nehezen érthető, sokrétű (itt és most talán oktalanul felvetett, túlságosan leegyszerűsített) helyzetet megfogni. Nagyon sok írásomban foglalkozom vele közvetve vagy közvetlenül. De amint elhagyom a zavarosságból, misztifikálásból, címkékből eszkábált biztonsági sávot, úgy látom, fal van ott. Nem tudom, talán kis kalapácsütésekkel is lehet rajta lyukat ütni. Nem tudom, ahogy sok minden mást sem.

Maguknál mindenki hülye? – Vol. 5

Szokásos gyűjtés a #beszélgetéseink-ből, ezúttal az elmúlt fél év legjei:

 

– Voltak ma rendőrök a suliban.

– Te jó ég!

– Á, csak a továbbtanulás miatt. Elmondták, hogy ha semmi nem jön össze, még mindig lehetünk rendőrök.

*

– Gyönyörű színe van, mint a jód, olyan.

– Ha olyan, mint a jóm, akkor szép lehet.

*

– Clinomániában szenvednek azok, akik egész nap ágyban szeretnének lenni.

– Miben?

– Ágyban.

*

– Mi újság a gyárban?

– Termelgetünk, termelgetünk.

*

(tablótervezés érettségi előtt)

– Nézd, anya – mutat egy képet, amin söröskorsókkal koccintanak -, arra gondoltunk páran, hogy lehetne ez a tabló háttere. Elneveztük Sörös-tervnek.

– És?

– Leszavazták.

*

– Azt néztem, hogy ide pont elférne egy zongora.

– Ja. Csak akkor a nagyobbik része kint lenne a lakásból.

*

(gyermek megjegyzései a japán nyelvvel kapcsolatban)

“Ez tök olyan, mint amikor az Agymenőkben Amy kitalált egy nyelvet.”

“Ebben van ülő cica, Nike-jel, meg egy ferde szmájli.”

*

– Nézd, kiszakadt a gatyám.

– Jézusom, mintha egy krokodil harapott volna seggbe.

– Ne is mondd, alig tudtam elúszni!

*

– Szerintem a macska azért tolja az arcomba a képét, mert tudja, hogy olyankor perspektivikusan torzul, ami rohadt vicces és cuki egyszerre.

– Hát nyilván.

*

– Megráztál.

– Nem, te ráztál meg engem.

– Nem. Csak te rázhattál meg.

– Miért?

– Mert kettőnk közül te vagy a villamosmérnök.

*

Na! Vagyis: basszus!

*

– Nem félelmetes ez a tök sötét vonat?

– Nem tök sötét, az eleje világos volt.

– Igen, egyetlen ember ül az egész vonaton. Ki tudja, mi öli meg út közben?

– A magány.

*

(iskolából hozott mondat, töritanár)

“Tudja, fiam, hogy áll maga? Mint Adolf, fiam. Bukásra.”

*

– Várj, nem hallak.

– Biztos, mert Budán vagyok.

– Hát igen, az már a Dunántúl.

*

“Ezt most nem hallottam, de mindjárt kijövök és megkérdezem, mit mondtál.”

*

– Anya, én nem akarom, hogy injekciót adjanak a számba.

– Két piercing van a szádban. Ne nyavalyogj.

*

– Majdnem fahéjat tettem a húsra bors helyett.

– Huh.

– Hm. Lehet, hogy nem lett volna rossz, csak furcsa. Mint tudjuk, a palacsinta is csak elsőre furcsa lekvár helyett pálinkával.

*

– Én zongorára gyűjtök.

– Én kocsira, anya. Van már 500 Ft-om, nem akarjátok kipótolni?

*

– Tele a falu TEK-esekkel.

– Persze, UTE-Fradi volt.

– Mi lett?

– 0-0.

– Úúú. Akkor mindenki üt mindenkit.

*

– Anya, nézd, milyen a hasam.

– Elmagyarázhatom, miért olyan, de akkor rosszul leszel. Megint.

*

– Mondj egy klasszikus értéket.

– Pénz.

*

– Jó napot, kívánok, XY vagyok, Szeifert Natáliát keresem.

– Én vagyok.

– Arra lennék kíváncsi, hogy most rendelkezik-e lakásbiztosítással.

– Lakással sem rendelkezem.

– Ööö…

– Szívesen. Viszont hallásra.

*

– Anya, értelmes emberekkel akarok sörözni egy teraszon, de nincsenek értelmes emberek.

– Teraszok is alig.

– Ott van például X meg Y hely. De gondolom, te is ezeket ismered.

– Hát, nem igazán.

– Pedig oda öregek járnak.

*

– Holnap lesz az I Bike Budapest.

– És te mit csinálsz ott?

– Hát bike-olom Budapestet.

*

– Szerinted ez a festék elég lesz a hajamra?

– Persze, már legalább a harmadát befestettem.

– De ami maradt, elég lesz a kétharmadra?

– Magyarországon vagy. Itt bármennyi elég a kétharmadra.

*

– És ezzel kapcsolatban mi az összeesküvés-elmélet?

– Hogy az ionoszférát baszkurálja és megdöglünk.

*

– Szerintem lehet, hogy ezek a steril neutrínók egy párhuzamos világegyetem vetületei.

– Hát, anya, nem gondoltam volna, amikor az éjszakaival hazafelé jöttem, hogy erről fogunk beszélgetni. Azon gondolkodtam, van-e otthon kaja, ébren vagy-e még, meg ilyenek.

*

– Azt olvastam, hogy Müller Péter Szalámi.

– Az a Bakács.

*

– Rohadt büdös jön be kintről.

– Igen, égett hányásszag. Nem?

– Nem tudom, még sosem égettem hányást.

*

– Van otthon valami kaja?

– Van.

– És micsoda?

– Találd ki!

– Wellington bélszín, újkrumpli, saláta, meg egy kis kaviár?

– Pontosan!

– Tudtam. Olyan kiszámítható vagy.

*

(messenger)

– Betettem a kajádat a hűtőbe, reggel el ne felejtsd elvinni.

– Jó 🙂 Mindjárt megyek haza amúgy.

– Azt hittem, itthon vagy.

*

– Mit keresel?

– A helyemet. De nincs meg.

*

– Fújd ki az orrod!

– Nincs értelme.


Mit mondhatnék? Az élet csupa móka.

Amatőr drukker

Vannak, akik azt mondják, hogy igazán csak a magyaroknak tudnak drukkolni. Én – aki nagyjából csak VB-k idején nézek focit (esetleg EB) – bárkinek tudok. Nem elvi, ideológiai, földrajzi vagy valamiféle meggyőződéses alapon (pláne nem statisztikai alapon, amiből aztán kaptunk idén rendesen, panasz nem lehet), hanem egy belső kényszer hatására, ami ellentétes azzal a külső kényszerrel (ami miatt olyan nehéz igazán szeretni a versenysportokat), hogy valakivel azonosulni kell.

Legyen akármilyen banális, én mindig az esélytelenebbnek drukkolok, ráadásul (mondhatjátok, hogy elvtelenül) meccs közben átváltok, és az eredetileg esélyesnek tartott, mégis valahogy nehezebben játszó csapatnak is képes vagyok drukkolni. Aztán fordítanak, a rajongók ordítanak, én meg a szívem mélyén átpártolok megint a szerencsétlenebbhez. Ez így túl egyszerű, nem egészen így van. Befolyásol, melyik oldal hányszor dobja magát a levegőbe, mennyire játszik tisztán (ha ilyet lehet mondani, de egy amatőr drukkertől talán elnézhető), egyszóval kialakul valamiféle véleményem, ami abban különbözik a profikétól, hogy nincs előre készen. Hagyom magam meglepni.

A végeredmény ilyenformán nem tölt el különösebb örömmel, sem bánattal. Általában. Ha a kevésbé tisztán játszó nyer, akkor tudok dühös lenni, ha a szerencsétlenebb, esélytelenebb veszít, akkor úgy érzem, a dolgok úgy működnek, ahogy működniük kell. Legalább itt. Az is valami. A jó játéknak drukkolni (főleg talán manapság), vérbeli amatőr szemlélet, amivel aztán sehol nem lehet az ember csapattag. De hát, ezt mint életformát, nagyon jól meg lehet szokni. Az is valami.

 

Mint újra ízeket érezni

Alapvetően még mindig hitegetem magam az olvasói pozícióval, ami első sorban is akkor kényelmes, ha egy könyvről véleményt formálok. Olvasónak lenni tiszta szubjektív szubjektum. Semmi dolgom, csak első (második) benyomás alapján kizárólag magánvéleményt alkotni. El lehet mondani, de legföljebb téttelen beszélgetésben, vita tárgyát semmiképp nem képezi, ahogy ritkán is gondolom, hogy vitáznom kéne, a személyes vélemény csak egy személyes vélemény, ízlés dolga, semmi különös, mindenki mondhatja a magáét, egymás mellett párhuzamosan létező valamik.

Viszont egyre ritkábban lehet olvasónak maradni. Ha egy könyvről írok például, akkor biztosan kizárt ez a pozíció, legalábbis önmagában kevés, de ezt mindenki jól tudja, aki szokott könyvekről írni. Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy jó ideje ott tartok, hogy már magamban (kimondatlanul) is objektív szempontok alapján forgatok könyveket, kis túlzással szakmai szempontok alapján olvasok – ez nem a könyvválasztásra, hanem az olvasás gyakorlatára vonatkozik. Előfordul, hogy tennék a (gyakran rég halott) szerzőnek egy-két szerkesztési javaslatot, és az utóbbi időben olyan is volt, hogy éppen a kezem ügyében lévő íróeszközzel belekorrektúráztam a szövegbe. Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy nem ragadott magával annyira, hogy ne szakítsam meg egy toll vagy ceruza kézbevételével, kivéve, ha éppen azelőtt botlottam elírásba, nyomda-/helyesírási hibába, hogy éppen szünetet akartam volna tartani az olvasásban.

És mégiscsak az a helyzet, hogy akkor történik valami nagy dolog, amikor észrevétlenül, tettenérhetetlen módon egyszer csak visszavedlek olvasóvá. Nem (vagyis csak utólag) vizsgálgatom a szerkezetet, a szóhasználatot, nem keresgélek frappánsabb, odaillőbb megoldásokat, egyszerűen csak olvasok és benne tudok lenni a szövegben. Tény, hogy ilyesmi egyre ritkábban történik meg, de amikor igen, akkor az valami, hogy is mondjam?, az valami olyan, mint lehet a hit megerősítése egy próbatétellel, vagy kiszállni a kocsiból egy ismeretlen vidéken és először beleszippantani a levegőbe, vagy egy hosszú nátha után újra ízeket érezni. Vagy ez így mind együtt.

Fordítva, nyolcszor

Nagy megtiszteltetés érte Az altató szerekrőlt, pontosabban belőle egy részletet. Az idén 20 éves Magyar Fordítóház évente egyszer megjelenő Füredi Fordítói Füzetek című kiadványában három kortárs szöveg között kapott helyet, összesen nyolc fordításban. A füzetben szerepel egy vers – Fehér Renátó: Hagyaték, 1901 -, egy esszérészlet – Takáts József: Artisták -, és egy próza.

A szokásos Kerti beszélgetés (és ünneplés) keretében mutatták/tuk be, volt mulatság, bográcsgulyás, zene, focivébé, öröm.

Mutatóba hoztam a címeket és fordítók neveit:

A nyelvek: angol, finn, lengyel (2 változatban), német, szlovák (2).

Itt pedig egy hangulati (mobilos) összefoglaló, emlékbe:

Köszönöm a Fordítóháznak, Rácz Péternek, hogy ott lehettem, a fordítóknak a munkát, a szakácsoknak nem kevésbé, és a kiváló társaságot mindenkinek, aki ott volt.

Könyvhét 2018 – Rekkenés, dedikálás, oda-vissza

A könyv legnagyobb hazai ünnepének pénteki napját Debrecenben töltöttem. A Művésztér meghívására érkeztem egy beszélgetésre, Szabó Krisztina kérdezett, én válaszoltam. A Könyvszekrénynél így néztünk ki messziről:

Így közelről:

Így meg még közelebbről:

És volt dedikálás is (azt szerette volna Kriszta lefényképezni, hogy írok, de hirtelen mind odanéztünk – aztán azt is lefényképezte, de ez viccesebb):

Rekkenő hőség volt, ennek ellenére akadtak lelkes, kitartó olvasók, akik ott voltak délután 5-től vagy közben odaértek, és együtt rekkenhettünk. Itt köszönöm meg a meghívást a Művésztérnek. Nagyszerűen éreztem magam (még a MÁV sem tudta elvenni a jókedvem), és köszönöm mindenkinek, aki eljött. Nagy öröm Budapesten kívül is találkozni az olvasókkal.

Vasárnap már Pesten – még pont a hatalmas viharos eső előtt – déltől egyig a Vörösmarty téren voltam megtalálható, a Kalligram standjánál. Így dolgoztak ott a kiadó rekkenthetetlen munkatársai:

Előttem Papp-Zakor Ilka élvezte a fülledt időjárást, megragadtuk az alkalmat könyvcserére.

Azután én rekkentem és dedikáltam:

Nagy élményekkel zártam, például: Először fordult elő, hogy könyvtár számára dedikáltam kötetet (Üdv a Dagály Utcai Könyvtár olvasóinak!), és először fordult elő olyan is, hogy valaki megköszönte a könyvön kívül a posztoljverset-mozgalmat. Jó volt látni titeket, köszönöm, hogy eljöttetek!

Azután még beszereztem én is ezt-azt, persze. Márton László talányos-kalligrafikus-kalligramos Két obeliszkjét:

S azóta olvastam is, és már tudom, hogy a rejtélyes idézet a 87. oldalról van. („Ott van a Nyolc Ló Szőnyeg, nem sokkal nagyobb egy ágyelőzéknél, lágy és hajlékony. A nyolcból hét lónak kék a teste és mustársárga a sörénye, a nyolcadik földszínű és indigókék a farka.”)

Nem tudom, tudjátok-e, de ez a regény egyszerre jelent meg magyarul és németül. S amint egy röpke beszélgetésben most megtudtam, nem fordításról van szó, Márton László párhuzamosan írta a kettőt, méghozzá többnyire úgy, hogy néhány fejezetet megírt németül, azután magyarul. Hűha, nem? Mindenesetre két külön könyvről van tehát szó. Én nem tudok hasonló vállalkozásról, akárhogy is, nagy dolog ez.

De nem ám csak a prózistáké a világ, mielőtt szarrá ronggyá áztam volna, még pont elcsíptem egy igazi költőt. Babiczky Tibor gyanútlanul dolgozott a standon, amikor lecsaptam rá az új kötetével. Mármint, nem csaptam vele agyon, csak meglátogattam.

Aztán jött az eső, a könyveket meg tudtam óvni tőle, magamat kevésbé – próbáltam a budiknál a bódésor hátsó eresze alá húzódni – úgyhogy számomra ezzel az esővel ért véget az idei könyvhét.

Remélem, jövőre is találkozunk. Könyvekkel, veletek, mindenkivel.

Ünnepi Könyvhét 2018 – Itt találkozhatunk

Kedves Mind!

Idén az Ünnepi Könyvhéten két helyszínen is találkozhatunk.

Június 8-án, pénteken: Debrecenben a Könyvszekrénynél felállított színpadon délután 5 órától beszélgetés, majd dedikálás. Beszélgetőtársam Szabó Krisztina lesz.

Június 10-én, vasárnap Budapesten, 12 órakor a Vörösmarty téren dedikálás a Kalligram standjánál.

Mindenkit szeretettel várok.

Olvasók szavazása

Az altató szerekről felkerült a Moly könyves közösségi oldal 2018-as Merítés-díjának top 10-es listájára, szépirodalom kategóriában. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A díjat negyedik alkalommal ítélik oda az olvasók.

A közösség tagjai közönségdíjat szavaznak meg a számukra legkedvesebb kötetnek, így akinek van kedve (és Moly-tag), az alábbi linken szavazhat:

https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2018-szepproza-kozonsegdij

A szavazás egész nyáron át tart.

 

Csodálom

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Szolg. közl.

Drágáim, ordas egy fasz világban élünk, nem tudok most blogolni. Inkább dolgozni kell.* Hátha.**

Majd jövök.

*Vagy úgy tenni. Addig is magamban lenni. Nyugodtan szidni mindent, mindenkit. A kaput nem becsabpni.

**Hátha elmúlik. Vagy az ordasság vagy a faszság. Mert optimista vagyok.