Annyirahülyevagy, mérnemszóltál

Naplovam

Ahogy elnézem magam, pont annyira. Van egy csomó jól fejlett fóbiám*, ami visszatart például attól, hogy szóljak, vagy hogy belelépjek (akár csak halkan). Nincs például pókiszonyom, de van többek között telefonfrászom, ami a váratlan telefonbeszélgetésektől való félelmet jelenti, a frász mindig a csörgés pillanatában tör ki, aztán van egy kis nyílt tér/tömeg fóbiám, amit gondos előkészületek után sikeresen le szoktam küzdeni (alkalmazom időnként a fülre tapasztott zenét, kiváló menekülési útvonal), aztán van például tagságfóbiám, ami önkéntes alapon kiválasztott bárhovasorolódásokat tesz lehetetlenné számomra, és hát… van ez a kérésfóbia, amikor bajban vagyok és nem szólok.**

Elég súlyosnak kell lennie annak a helyzetnek, amikor ismerőseimtől és ismeretleneimtől segítséget kérek. Ez mindig a pillanatnyi fájdalom/nehézség mértékével fordított arányú felkészülési időt vesz igénybe. Így történt, hogy amikor kb. két hete megtudtam, hogy nem műtenek meg idén abban a kórházban, ahová már volt egyszer időpontom (de el kellett halasztani), elég volt egyetlen nap, hogy elkezdjek körülnézni, hol tudnának megszabadítani a kövemtől. A dolog – persze – végül sokkal egyszerűbben ment, mint gondoltam, mint amennyire rettegtem tőle, egyszerűen szóltam egy nagyon kedves, régi barátomnak, aki másnapra már nevet, időpontot mondott, és most úgy állunk, hogy két hét múlva ilyenkor már a műtét utáni boldog tudatlanságban fogok lebegni.

Ha minden így menne. De nem folytatom, úgy is tudjátok. Addig is, zörgessetek hátha megnyittatik nektek. Éljenek a jó barátok.

______________

*irracionális félelem valamely hétköznapi dologtól

**Ja, hát csak a csend meg a zaj, na, azok idegesítenek.

Ruházati poszt

Egészen idáig abban a tudatban voltam, hogy van valahol egy másik fekete zakóm, nem az a fényes, ami a régi nadrágkosztümhöz van volt, hanem egy rendes.

Ezt hittem akkor ostobán tűnődve, amíg el nem kezdtem keresni, és kiderült, hogy volt ugyan egy, afféle könnyű blézer, blézer… blézert a bankos kisasszonyok hordanak, tudom, ha női, akkor a zakót blézernek szólítjuk, én mégis valami könnyedebbnek érzem, a blézer az olyan, hogy felkapják, a vállukra terítik, miközben a papírpoharas kávéval átmennek a cúgos folyosón, nem tudom, nekem zakóm volt, illetve kellett volna lennie, de most már tudom, hogy nem volt, a blézert is kidobtam, miután úgy elformátlanodott, ahogy, szóval nincs.

Makón vagyok női zakó, el van ez szabva.

 

Ennyi év alatt, ami igen és ami nem

Naplovam – utószülinapi zönge, több mint egy hónapos késéssel

Ennyi év alatt nem tanultam meg, hogy a méretemben kapható blúzok nem gombolhatók be mellben.

Ennyi év kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy a süteménynek azt a szélét, ahol nincs krém és nem szeretem, nyugodtan otthagyhatom, senki nem szól rám, hogy meg kell enni.

Ennyi év alatt sem sikerült szert tennem nemhogy dolgozószobára, de egy rendes íróasztalra sem.

Ennyi év kellett, hogy rájöjjek, hogy ennyi év nem is olyan sok, ahhoz képest, hogy milyen rövid.

(Fogok majd rendeset is posztolni, de most elfáradtam.)

1 mp

Megy öt magyar turista az áradó emberseregben a La Ramblán, Barcelonában. Lefordulnak egy kis utcába, fagyit vesznek. Csodálatos, krémes, boldogan nyalható fagyit.

Visszafelé meglátnak egy fekete rendőrségi furgont. Meghúzódik a ház tövében, senki nem áll mellette, az ajtajai zárva, az emberek ügyet sem vetnek rá, csak az öt magyar turistának lesz váratlan gyomortáji nyilallása, a kezükben egy másodpercig lassabban olvad a fagyi. Egy másodpercig úgy tesznek, mintha ügyet sem vetnének rá, de lopva összenéznek, másodperc-töredékek, talán maguk sem veszik észre, hogy egymásra néztek, pillanat az egész, de nyilvánvaló, hogy valami kiíródott az arcukra, mert a kocsi mögül kilépő két fiatal rendőr szája széles mosolyra húzódik, mintha csak azt mondanák: elnézést, mindjárt megyünk. Vagy, mintha azt mondanák: nem kell félni.

A világban sok olyan hely van, ahol nem kell félni egy rendőrségi furgontól.

Mi lehet ott

Naplovam

Óriási álomtevékenység van, ez valahogy a nyár lehet, a nyár az oka, amikor minden olyan eszeveszettül él.

Megfejthetetlen, hogy amikor jó az álom, az a fajta jó, ami a gondtalan meg boldog gyerekkorba viszi az embert, nekem nem valami szép kert, az otthon, vagy egy boldog ünnep kúszik be hátteréül, hanem a buszmegállónk mögötti kavicsos rész, ahol óriási fák között beesik a fehér fény, és ott az ivókút, kék, az a karos fajta, amiket már alig látni, na az.

Egy tenyérnyi hely, ha néha hazamegyek, akkor sem látom, de álmomban mindig, mi lehet ott. Víz meg kövek, boldogság.

Láthatatlanná tévő fényképezőgép

Naplovam

Talán már meséltem,* hogy amikor elkezdtem a lábakat fényképezni, milyen könnyű dolgom volt az egyszerűen lefelé irányított mobiltelefonnal (s milyen silány minőségű képek születtek éppen ezért, amikor a mobilok kamerái még enyhén szólva is csak a fejlődés első fél lépcsőfokánál jártak), milyen egyszerű volt észrevétlenül vadászni. Aztán lett egy nagy gépem, nagy objektívvel, amitől azt reméltem, hogy igazán szép képeket készítek majd, de látnom kellett, hogy lehetetlen. Egy ekkora gépet nem lehet észrevétlenül ráirányítani semmire, nemhogy az utcán egy jó pillanatban egy lábra.

Oda a láthatatlanság. Másfelől meg nincs oda. De alapvetően oda, nemcsak láb-lesifotók készültek, hanem mindenfélék, és ha valakit fotósnak néznek (márpedig, ha nagy gép van nálad, azt hiszik, értesz a fényképezéshez), az nincs is ott. Ez megnyugtató pozíció, ki tudja miért. Talán azért, mert egész életemben ehhez szoktattak (úgy mint Világ), hogy néha ugyan kicsit arrébb löktek, de alapvetően nem voltam ott. Amikor fontos volt, hogy ott legyek, akkor meg persze nagyon ott voltam. Amikor betegágyak mellett álltam, amikor segítettem (enni, fürdeni, üríteni, felkelni, lefeküdni, kivenni, betenni stb.), akkor például nagyon, de ez sem egészen pontos. Ott sem én voltam, hanem valami nálam (úgy mint Akárkinél) fontosabb valami volt ott, amit csak giccses szavakkal tudnék leírni, szóval** nem írom le, én ennek a valaminek csak a manifesztációja voltam legföljebb. Az állításból annyi mindenesetre igaz, hogy nagyon. De ez egy másik történet.

Szóval, a láthatatlanság. Például. Ülsz egy társaságban (akár hajnalig), aminek a tagjai pár nap múlva az utcán már nem ismernek meg fel. Vagy. Megszerkesztesz egy-két könyvet, írsz egy csomó könyves recenziót, aztán amikor hasonlót csinálnál másutt, kiderül, hogy arról senki sem tud, soha nem látták, soha nem olvasták, illetve nem hozták veled összefüggésbe, nem tudni, miért, talán, mert kivagyte. Vagy. Írsz egy könyvet, ugyanez. Vagy. Stb. Ilyen van. Ez már nem annyira kellemes pozíció.

Aztán a minap megszólított valaki, akiről soha nem gondoltam, hogy egyetlen szót is fogunk váltani valaha. Méghozzá a fényképezőgép miatt. Jó társaságban ülve, jókor, jó helyen volt nálam, a jó a nagy objektívvel. Pár mondat volt az egész. Hirtelen láthatóvá váltam. Úgy éreztem magam, mint egy igazi ember.

_____________

*Ahogy öregszem öregszik a blog, ez a mondatkezdés egyre gyakoribb lesz.

**Nagyon élvezem ezeket, amikor például a giccses szavak helyett szóval nem írok le valamit.

Visszatérő otthontalaságaim

Álomnapló

Évek óta tér vissza egy séma az álmaimban, és ezek mindig olyan álmok, amik a nap egy váratlan pillanatában teljes erővel beütnek, mintha csak egy párhuzamos valóság szűrődne át, egy másik élet, amit álmomban élek. Nem akartam írni róla, de most már határozottan az az érzésem, hogy üzenni akarok magamnak valamit, olyasmit, amit ébren nem veszek észre, vagy nem veszek tudomásul. Hátha így jobban megértem.

Az álmok középpontjában mindig az otthon áll, pontosabban egy otthon, költözünk. Családostul, de a gyerekek csak periférikusan vannak jelen, és az is előfordul, hogy a családom tagjai random emberek, hol híresek, hol régi ismerősök, de pontosan tudom, hogy ők ők maguk. Mindig költözünk, de nem maga a költözés zajlik, csak megérkezünk, és az új lakással mindig van valami gond. Különös lakások ezek, általában sokemeletes házakban. Egyszer volt egy családi ház is, ami viszont úgy állt egy földdarabon, mint egy sziklára épült vár, hasonlított is arra, körös-körül meredek lejtő övezte, bent pedig, egy ajtón, amit évekig nem nyitottunk ki (mintha nem is lett volna ott, de egyszer csak észrevettem), a szikla belsejébe vájt nagy terekbe, termekbe jutottunk, amit nem használhattunk, mert arra nem vonatkozott a bérlet. Mert mindig bérelt lakásba költözünk, és mindig ugyanazoktól béreljük, akiktől most, a nő mindig ugyanolyan kedvesen beszél velünk és én álmomban mindig ugyanúgy gyanakszom arra, hogy valamiért nem bízhatok benne.

Tegnap egy sokemeletes házban béreltünk ki egy fáradtkék lakást, kissé idejétmúlt bútorokkal. Már beköltöztünk, körbejártuk, de még ismerkedtünk mindennel, amikor váratlanul észrevettem, hogy az előtérből, ami egyszerre volt konyha és étkező, egy kissé ízléstelen fakorlátos lépcső vezet fölfelé. Erről nem volt szó. Elindultam rajta, de nem mentem a legtetejéig, mert teljesen nyitott volt, tökéletesen felláttam a másik szintre, ami részben már tetőtér volt, de egy teljes értékű világos lakás, benne egy negyven-ötvenes házaspár egy kislánnyal, akik tudomást sem vettek rólam vagy rólunk, de én rettentően zavarba jöttem, hogy benéztem az életükbe. Lejöttem, és azt mondtam, hogy hát akkor csendesebbnek kell lenni, mert nem mi lakunk csak itt. Azután kiléptünk a hosszú folyosóra, éreztem, hogy egy toronyházban vagyunk. Minden lakáshoz tartozott egy akváriumszerű szakasz a hosszú folyosó falában, és éppen láttam, ahogy az egyik szomszéd a sajátjának kinyitja az ajtaját. Belül csodálatos kék mozaik borította, víz volt benne, a szomszédom pedig belelépett, egy színpadias mozdulattal, a felső testét ívben hátrahajtva, magasba nyújtott karokkal, lazán lépett a vízbe, és zuhant, én léptem bele az elképesztő mélységbe és én zuhantam lebegve, átfutott az agyamon, hogy ez több emelet mély, de semmi félelmetes nem volt benne, inkább csak kissé meglepő. Aztán ismét a folyosón álltam, láttam, hogy a mi lakásunkhoz tartozó akvárium ajtaja plexiből van, és éppen le is törtük, valahogy visszaillesztettük, és világos volt, hogy az egészet valószínűleg csak szemétledobónak hívják, se víz, se mozaik, semmi.

Aztán megérkezett a nővérem, a torkom elszorult és boldog lettem, hogy végre itt egy igazi ember, valaki, akit ismerek, szeretek, talán az otthonomat is jelenti, megöleltük egymást. Elsütöttünk valami hülye viccet, arra ébredtem, hogy nevetünk, és szomorú vagyok.

Le a koncepcióval

Naplovam

Az az új terv, hogy nincs terv. Eddig még mindig ez jött be a legjobban. Megszállottan koncepciózus agyban ezt viszonylag nehéz elintézni. A spontaneitásnak is megvan a maga ideje – tudjuk a Tuti dolog óta, úgyhogy a koncepciótlanságnak is megvan a maga helye, mondom erre én.

Nem az, hogy nincs, hanem nem nagyon van, és ez nem ugyanaz. Vagy de. De nem. De.

A dolgok ott szoktak kisiklani, amikor van egy jó módszerünk, rendszerünk, protokollunk, amit százból kilencvenkilenc esetben zsinórban használtunk, kiválóan működött, aztán eljön az az egy, amikor improvizálni kell(ene). Az a problémás plusz egy sosem a második eset, hiszen akkor rögtön csak ötven százalékos lenne a módszerünk hatásfoka, amiből azonnal rájönnénk, hogy csak hazárdjáték, nemde. Nem, de.

És akkor megtelik a hamutartó. Egyébként, persze van terv a) b) c), például vannak itt nekem egészen jó címeim, ígéretes vázlatokkal és töredékekkel, mert a vázlatok és töredékek legfontosabb jellemzője, hogy ígéretesek, milyenek is lehetnének. Ha nem lennének ígéretesek, már nem lennének. Mármost, vázlatokkal és töredékekkel két dolgot lehet csinálni elveszíteni vagy elrontani*, rendszerezni, vagy kidobni. Mindkettőhöz foglalkozni kell velük, és ha már ott vannak, illetve én ott vagyok, akkor inkább rendszerezem őket kivéve, amikor kidobom a picsába.

De ehhez is össze kell szednie magát az embernek, főleg most, amikor minden olyan, mint a két lélegzetvétel közötti szünet. Vagy két sóhajtás közötti szünet. Két hamutartóürítés közötti szünet, úgy, hogy már nem gyújtasz rá, de még nem is vetted a fáradságot, hogy kiürítsd. Ha nem dohányzol, akkor neked ez nem túl találó példa, de cserébe örökéletpluszhúszév.

Mondjuk úgy, egyszerűbben, hogy szünet van. Annyira szünet van, hogy minden százezermillióval pörög, de ez itt a hurrikán szeme, ülünk a Nagy Kussban. Nem tudom, hogy vagy vele, de én a nyarat várom. És minden évben a nyarat várom, mert mindig azt hiszem, hogy akkor tényleg szünet lesz. De hát a lófaszt. Annak ellenére, hogy ezt empirikus úton még sosem sikerült igazolnom.

__________
*- Mit csinál egy nő egy gumiszobába bezárva két, fél méter átmérőjű vasgolyóval? – Az egyiket elveszíti, a másikat elrontja.

Bátraké a pálma

Naplovam

Pár hónapja megnéztem egy régi vizsgafilmet, rövidfilmet, a címe nem jut eszembe, egy kis történet volt arról, hogy egy néni meghal az otthonában s addig, amíg nincsenek meg a papírjai nem szállítják el. A gondozónője hiába kutat személyi és egyebek után, úgyhogy egy bátor vállalással elviszi a holttestet egy iratkészítő körútra, azaz, mintha csak nehezen mozogna és szótlanabb lenne az átlagosnál, végigvezeti -támogatja az igazolványkészítésen. Nekem meg a kellemes borzongás és a morbid hangulatból adódó merengés helyett végig az járt a fejemben, hogy No és, a hullamerevség? A végére már olyan dühös voltam, hogy tényleg mindent elfelejtettem belőle. Leginkább az dühített, hogy ennyire valóságosan próbált ábrázolni valamit, ami a legnagyobb mértékben elképzelhetetlen hülyeség. Erről meg persze az jutott eszembe, hogy hát hiszen ma ez a divat. Csak csináld.

Szerintem komolytalanná lesz minden művészet, ha semmi köze a tudáshoz. Valamelyik könyvkritikámban írtam egyszer olyasmit, hogy a tudományos tekintet jóformán alig különbözik a művészi tekintettől és ezt úgy értettem, hogy a művész és a tudós ugyanazzal a szenvedéllyel és alapossággal tekint végig az alkotása/kutatása tárgyán. Sz. Imi mondta nekem egy kocsmai beszélgetés alkalmával, hogy ő azért nem tartja magát írónak, mert az igazi író például le tud írni egy nőt egy ruhában, az igazi író megnézi, milyen ruhák vannak egyáltalán, azokat hogy hívják, milyen anyagok vannak, szóval sokkal többet tud (kell hogy tudjon), mint ami végül a szövegbe kerül, éspedig mindenről, amiről csak írni szándékozik. Bólogattam ugyan, de azzal nem értettem egyet, hogy magát nem tartja írónak, mert én pont tudom, hogy azért ő is mindent megvizsgál, amiről ír, talán más módszerekkel, és azt is látom, hogy elkerüli mindazt, amiről érzése szerint nem tud eleget, s az ilyesmit igen nagyra becsülöm. Ahogy azt is, ha valaki nem keveri össze az írásterápiát az irodalommal (az, hogy egyetlen személyiség egy életműre elegendő legyen, utoljára talán Proustnak sikerült, illetve talán a magyar irodalomból is tudnék nevet mondani, de inkább nem mondok, mert) nem ez a lényeg, hanem az, hogy kíváncsiság és tudás.

Annál is inkább nagyra becsülöm ezeket, mert ma, úgy tűnik nekem, hogy végső soron semmi más nem számít, mint a bátorság. Bátran telibe tolni a hülyeséget. Azzal minálunk asztalokat lehet beszakítani, ünnepeltté lehet lenni, arra brandet lehet építeni. De hát, mindegy, lehet, hogy mindig így volt. 🙂

Nem adni magam

Naplovam

Vannak ügyek, amiket csak úgy lehet vinni, ha az ember teljesen beleadja magát. Majdnem minden ügy ilyen. Én most látom csak igazán, hogy elfecséreltem az időmet egy olyan ügyre, amibe teljesen fölöslegesen adtam bele magam, mert nem lehet benne érvényesülnöm. Éreztél már ilyesmit?

Talán nincs késő. Az ember egy darabig azzal áltatja magát, hogy van idő, aztán azzal, hogy nincs késő. Hehe.

Nincs késő kiszállni, átrendezni, újrakezdeni, nevezzük akárhogy, de mindenképpen azzal kezdődik, hogy kidobjuk, amiről bebizonyosodott, hogy nem fontos. Hogy bizonyosodik be az ilyesmi? Én makacs vagyok, úgyhogy nálam nagyon lassan. Nekem nagyon sokszor, nagyon sok pofonba kell beleszaladni ahhoz, hogy lássam, hogy értelmetlenséget csinálok. Hogy belássam. Meggyőződjek, elhiggyem, hogy teljesen hülyeséget hittem odáig. Magamról, a dolgomról, arról, hogy amit csinálok fontos lehet. Egyáltalán: jó lehet.

Kifacsarodtam. Beleadtam magam, bő tíz (talán a legjobb tíz) évemet*, és passz. Mostantól bármi történik ez ügyben, késő.

________

*illetve annál inkább többet, talán tizenötöt