Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi

Dátum: Szerző:

Ma ott jártam.

(Az altató szerekről – első mondat)

Egy hosszú szöveget elég sokszor lehet befejezni, most, hogy életemben a másodikat fejeztem be, azt hiszem, mondhatom, hogy általában. Általában sokszor fejezem be, vagyis sokszor jutok el a kész-ség bizonyos szintjére. A mostanival lényegében már tavaly nyáron elkészültem (kb. 3 év alatt, aminek kb. a felét fordíthattam ténylegesen koncentrált munkára), ősszel pedig teljesen. Például az első mondat is akkor lett.

Az is köztudott, hogy a hosszú szövegekkel ilyenkor jön a neheze. Szerencsére idén januárban már megtudtam, hogy van még idő, úgyhogy az egyik legnehezebb rész (az utolsónak tekinthető) átfésülés megvolt, ezt tekintem tehát a munka végének. Úgy gondolom, hogy legalább és legföljebb egy kör van hátra, ami viszont már gyerekjáték az eddigiekhez képest.

Nem tölt el megelégedettség (szinte soha), nem könnyebbülök meg, a kész-ség ténye nem egyenlő a kész-ség érzésével. De ez is már csak ilyen. Viszont vannak mindenféle gondolataim, érzéseim. Úgy látom most, hogy majdnem sikerült a komplexitásnak azt a szintjét elérni, amit szerettem volna. Úgy látom most, hogy a kísérlet, amit kigondoltam, valóban eljutott a kísérleti fázisba – a többi már rajtatok múlik. Ha szeretnél beleolvasni, itt a blogon elérhető a részlet, amit a Mozgó Világ közölt korábban, illetve a 2017. márciusi Jelenkor folyóiratban egy másik (az később lesz elérhető online).

A vicc az – már, ha egyáltalán ez vicc rajtam kívül bárkinek -, hogy lassan egy éve már más karakterek vannak nálam porondon (vannak ilyen párhuzamosságok és töredékességek), akik, ha nem is teljesen függetlenek Az altató szerekről-től , de egy teljesen másfajta szövegben jelennek meg. (Persze, nálam mindenki átjár mindenhonnan mindenhova.) Ha egyszerűen akarnám mondani: éppen dolgozom a következő hosszú szövegen. No, nektek ezzel egyelőre nem kell foglalkozni (majd lesz azért belőle részlet a Mozgó Világban), elég, ha én foglalkozom vele.

A többit majd meglátjuk. Addig megpróbálok egy kicsit a vízen járni.

 

Már kétszer találkoztunk

Dátum: Szerző:

Naplovam

Már legalább kétszer. A körútra kifutó utcák egyikében, mindegy, hogy hol, az nem mindegy, hogy hogy nevezem. Hogyan nevezzem?

Egy darabig használtam én is azt a fordulatot, hogy “kedvenc koldusom” – jobb szavak híján, többnyire szégyenkezve -, de most nem tudom ezt leírni (eltekintve attól, hogy most írtam le), nem az, hogy nem kedvenc, de még csak nem is koldus. Nagyon szépen beszél, udvariasan, kedvesen szólít meg, nem alázkodik meg, de nem is veri bele az orrom a nyomorúságába. Amikor másodszor megszólít, két mondat után eszembe jut, hogy egy sarokra innen találkoztunk pár hónapja, gyanakszom, hogy ő is emlékszik talán rám – én nem hiszem, hogy emlékeznék a helyében -, szerintem nem is iszik – azt hiszem, én innék a helyében.

Kérni és adni egyforma szégyen – ebben egyezünk meg , amikor egymásra nézünk. Már másodszor, tulajdonképpen ettől ismerek rá. Én nem szoktam ilyen nyílt tekintettel találkozni, úgy értem, nemcsak akkor amikor aprót kérnek, hanem sehol. Legközelebb, ha ráér, én is rá fogok érni. És majd meglátjuk.

Az altató szerekről – Jelenkor, március

Dátum: Szerző:

A Jelenkor folyóirat márciusi száma megjelent, ebben (sok kiváló írás mellett) olvashattok ismét egy hosszú részletet Az altató szerekről című regényemből. Sokan jeleztétek már tavaly, a Mozgó Világ nívódíja után (amit ennek a regénynek egy másik részletére kaptam), hogy várjátok a megjelenést, úgyhogy örömmel jelentem, hogy a könyv őszre várható a Kalligram kiadónál.

Addig is olvassatok bele a márciusi Jelenkorban! 🙂

 

Megemészthetetlenségeskedéseitekért

Dátum: Szerző:

Naplovam

Már nem tudom, mi volt az első, talán a Nagymama. Nem tudom, hány napig nem ettem és amíg emésztett vért nem szartam, nem is tudtam újra enni, amikor meghalt. Tizennégy évesen csak forgattam magamban a halált, mindent kitöltött, minden erőt elfoglalt, csak a lábam működött, elvitt az erdőig, végig a szomszéd faluig meg vissza, mert menni az azt jelenti, hogy élek. Gyalogláskor úgy történik valami az emberrel, hogy legalább közben nem történik semmi. Az élet csak per def. gáz- és fűtőanyagcsere, amúgy a mozgás.

Aztán volt sok (anya, apa és a többiek), aztán jöttem én.

A halált meg lehet tanulni megemészteni, sőt majdnem mindent meg lehet tanulni megemészteni, mert mindig ott van a menekülési útvonal, a rajtam kívül eső faktor. Ami nem múlik rajtam, az nem az én hibám, azt én csak nézem, gyalogolok és nézem, megyek ki a világból és nézem, ráeresztem a mérgeimet és savaimat, amíg lassan hordhatóvá puhul, aztán alkotóelemeire bomlik és meg fogok lepődni, mennyi hasznos anyagot tartalmaz. Na, az a sok hasznos végül lassan mind beépül.

Aztán jöttem én, aki nem voltam elég jó. Úgy tíz év volt ez, nagyvonalúan múlt időbe téve. (A Körcellában leírtam, ha rákattintasz, itt elolvashatod: Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet…») Ezt nem lehet megtanulni megemészteni. Addig forgattam magamban ezt a semmit, amíg lett belőle egy szép kövem. 1,5 cm, ma ultrahangon is láttam, igazán csinos.

Van, akinek minden az agyára megy, nekem minden a gyomromra és a beleimre. Amúgy nem fáj*, csak ha nevetek.

*Dehogynem.

Egyszer csak megszűnt

Dátum: Szerző:

Naplovam

Sok olyan pont van, amikortól az ember felnőttnek számíthatja magát. Az egyik mindenképpen a szülők elvesztése, amikortól soha többé nem mondja senki hogy kislányom, kisfiam.

Nekem a másik az, amikor egyszer csak megszűnt bennem a vágy a saját otthonra, úgy értem, hogy nem akarok birtokolni egy ingatlannak nevezett, a közös térből lehasított teret. Kergettem ezt a vágyat egy darabig, a családi ház romantikája váltakozott a kényelmes lakás biztonságos (de lehetőleg minél nagyobb) tereivel ebben az álomszerű, elképzelt jövőben, de egy ponton túl semmi mást nem láttam ebben, mint kötelmeket. Amit birtokolsz, az birtokba vesz, akkora közhely, hogy még ide is beillik, sőt ide illik csak igazán.

Nem volt soha vagyonom, örökségem, megtakarításom, valódi esély is csak egyszer mutatkozott arra, hogy családostul saját ingatlanhoz jussunk, de egy (nekem nem vér szerinti) rokon szíves ellenállásába ütközött, meghiúsult, és habár ezt azóta sem bocsátottam meg neki, most pontosan tudom, hogy jó ez így, legalábbis jobb, mintha egy vidéki városban lenne egy nehezen eladható házunk, amire kölcsönt fizetnénk, de amiben se élni se meghalni nem érdemes.

Nem mondom, jó volna egy hely, ahol a könyvtáram elvan, igen, elvan, mert nem azt szeretném, hogy “kényelmesen kialakított, igényes otthonom dísze” legyen, nem kiállításra szánom én a könyveket, hanem csak arra, hogy én tudjam, mikor melyik polcra kell nyúlni. Szóval egy hely, ahol dolgozni tudok és ott lehetnek a dolgok, amik ehhez kellenek (pl. a könyvek), de abban a pillanatban, hogy eldőlne, hogy hosszú évekig, évtizedekig csak ez a hely lehet, már börtön lenne.

Nem tudom, hányszor költöztem életemben, ha a fiatalkoriakat is beleszámolom, tíz fölött van (néha össze szoktam számolni, de nem fontos), mindahányszor kellett. Nem mindegyik esetben kellett volna feltétlenül, de semmiképp nem a kedvtelés, a szebbre, jobbra, nagyobbra cserélés vágya vitt tovább, nem a helyhez kötött  – és mint ilyen: földhöz ragadt – elképzelt boldogság vagy boldogabb élet felé költöztem, hanem épp ellenkezőleg. Minden költözésnél reméltem, hogy azt a nehezen megfogható valamit, amit jobb szó híján nevezek boldogságnak otthonnak, azt magammal tudom vinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy mi az hogy.

Nemhogy magával tudja vinni az ember, hanem meg is újítja. Minden költözés leégés, ahogy a Nagymama mondta, de ő is annyit költözött, amennyit én, pedig abban az időben még kevésbé volt ez szokás, viszont szokás volt a többgenerációs ház meg ott halni meg, abban az ágyban, amiben megszülettél (ja, otthon, bábával, nyolcvan év van köztünk és ez akkor is ennyi lesz, amikor én leszek nyolcvan és nevetve nézek vissza erre az egész cirkuszra és legalább azt nem fogom bánni, hogy egy ingatlannak nevezett dologra sokat fecséreltem volna az életnek nevezett dologból), szóval leégés, anyagi értelemben, de valami másban hatalmas épülés, de ezt is, azt hiszem, csak a Nagymama tudta volna megmondani, vagy leginkább megérteni.

Felnőtt vagyok onnantól, hogy rájöttem, jobb, ha erre a kis időre nem kötözöm meg annál jobban magamat és a családomat, amennyire amúgy is megkötöz minden de minden ezen az égadta világon.

Visszatalál

Dátum: Szerző:

Naplovam

A legbanálisabb pillanatokban történnek azok a dolgok, amiket talán nem is történésnek kéne nevezni (de annak nevezem), belül zajlik, fejben, konkrétan a koponyában, néha azon belül is egészen jól lokalizálható helyen, én legalábbis úgy képzelem, hogy meg tudnám mutatni, hol, az agyam melyik háromdimenziós területén keletkezett ez vagy az a gondolat.

Gondolat, na, igen, ezt a szót keressük. Feltéve, hogy a gondolatot elfogadjuk a történés legkisebb egységének. A gondolat legyen az, ami alulról éri el a történés fogalmi követelményének határát, mint a csiklandozás a fájdalomérző receptorok ingerküszöbét. A gondolat már történik, de még nem fájdalom – csak hogy végleg belezavarodjunk.

Szóval, veszem le a polcról a papírtörlőt, hogy letépjek belőle egy lapot, hogy pár másodperc múlva abba fújjam az orrom (ja, van ilyen), közben azon gondolkodom, mikor is lesz a fotókiállítás, amire mindenképpen el akarok menni, és egy ismeretlen kapcsolással a jobb szemem mögötti harántvonalon, határozott középkék fényű, féregszerű alakzatban jelenik meg a gondolat, hogy vissza kell oda találni, arra a térben nehezen, de időben viszonylag jól meghatározható pontra, amikor sokkal kevesebb hatásnak engedelmeskedtem, sokkal szabadabban írtam, mint mondjuk ma. Nem blogot (ezzel éppenhogy visszatértem mostanában a régi, elveszettnek hitt szószátyár szabadságomhoz, ami egyébként talán ugyanazon a ponton volt), hanem minden mást. Hogy ne ragaszkodjak (ragadjak bele) az éppen aktuálisan engem érő és vitathatatlanul megmozgató hatásokba, ahhoz vissza kell lépni arra a (lelki) pontra, amikor éppen jó volt. Jól ment, nem mindig könnyen, de jól, és éreztem, pontosan tudtam, hogy milyen vagyok, milyen dolgok kerülnek ki a kezem alól. Semmiségnek tűnik, de épp ellenkezőleg, hatalmas dolog, ennél jobb vagy több nem tud lenni semmilyen alkotói folyamat. A hatások meg persze nem maradnak el az út szélén, kellenek is, de csak úgy, mint a petrezselyemcsomó a húslevesbe: hadd főjön ki az íze, aztán majd leszűrjük.

 

Házmesterek ezrei pedagógusi pályára kényszerülve

Dátum: Szerző:

Véleményem van

Nagyjából hét éve van komoly lelkifurdalásom amiatt, hogy iskolába járatom a gyerekeimet (régebb óta járnak, mindketten középiskolások most). Ezt alig-alig képes ellensúlyozni az a néhány kivételes pedagógus, akihez szerencsénk volt.

Szerencse

Valóban ennek kell lennie a kulcsszónak, ha a magyar oktatásról beszélünk? És meddig élhetünk vissza a pályájukat komolyan vevő, elkötelezett tanárok lelkesedésével és kitartásával? Hiszen mindannyian jól tudjuk, hogy ma Magyarországon ez az egyik legkevésbé megbecsült szakma (vagy még inkább: hivatás), pontosan tudjuk és látjuk, mi szülők, akik naponta engedjük a darálóba a gyerekünket, hogy nemhogy vécépapír meg szappan meg kréta, de lassan vécé sincs. Hogy a frissen felújított iskola még azon melegében beázik, de az udvaron már van műfüves focipálya (köszönjük néked, Vezér), hogy akárhogy számoljuk, a pedagógusi bérekből megélni talán lehet, de életpályamodellhez ez édeskevés, cserébe viszont csak elvárás létezik a tanárokkal szemben, a társadalom jövője van a kezükben, közben fentről hülyébbnél hülyébb rendelkezések szakadnak a nyakukba, és akkor még a hülyegyerek is őket húzza, a hülyeszülőről nem is beszélve.

De lássuk akkor azt is, hogy a jelenlegi tanári karok egy-egy iskolában jórészt évek, évtizedek óta összeszokott társulatok, évente jön-megy X kolléga, de van egy kemény magjuk, és mindegyiknek megvannak a maguk házmesterei, nem kevesen, lásd fent: ha nem ilyennel találkozol, már szerencsés vagy. Ezek azok a jellemzően 50+-os pedagógusok (de sajnos van belőlük fiatal is, hiszen a rendszer folyton újratermeli és befogadja őket), akik minden gyerekben önnön alattvalójukat látják.

Ők folyton eljátszhatják (és el is játsszák) a szivatás minden formáját, nehezen kikezdhető módon, mert ritkán mennek ezek a dolgok írásban, lehet a gyereket bizonyíthatatlanul megszórni szóbeli munkáért egyesekkel,  utólag azt írni az e-naplóba, amit csak akarnak, lehet szóban folyamatosan zaklatni egy gyereket még óraközi szünetben a folyosón is – hogy csak saját bőrön tapasztalt példákat említsek, de nem akarok ötleteket adni a jövő szemetének.

Mindenesetre ezeket a házmestertanárokat a tantestületek (ez a szó is megérne egy külön elemzést) évek, évtizedek alatt sem vetették ki magukból.

Minden PISA-tesztnél ékesebben mutatja az oktatás jelenlegi állapotát, ha megkérdezünk egy diákot arról, hogy szerinte miért jár iskolába. A legérettebben gondolkodó gyerek is legfeljebb megúszásra játszik, az iskolába járás oka, hogy egyrészt kötelező, másrészt, ha később valamit akar csinálni az életével, kénytelen elvégezni az általános iskolát legalább. Olyan fogalmak, mint tudás, kreativitás, közösség, bármi, aminek az élethez is köze van – fel sem merülnek. A diákok arra készülnek, hogy a megfelelő helyen a megfelelő módon visszaböfögjenek valamit, amire jó jegyet kaphatnak, amivel talán az érettségi után továbbtanulhatnak vagy szakmát szerezhetnek, aztán lehetőleg minél gyorsabban el is felejtsék, mert ez a “tudás” semmire sem jó egyébként. Ez rendszerhiba. Az, hogy ebben a hibás rendszerben még napi szinten kicsinyességgel is szembesülniük kell: személyi hiba. Az, hogy az ember nem mer bemenni beszélni a tanárral, mert a gyerek attól fél, hogy még jobban megszivatják, hiszen a hatalom a tanár kezében van: minősíthetetlen.

Amikor én szülőként komolyan veszem azt, hogy az oktatás és a pedagógusok helyzete nincs rendben, és például – hogy szimpátiámat kifejezzem – elmegyek egy tüntetésre, kiállok a követeléseik mellett, netán aláírok egy petíciót – annak reményében, hogy ha az én gyerekeimnek most nem is, de talán az övéiknek már eggyel jobb lesz -, akkor nekem igazán emelkedettnek és nagyvonalúnak kell lennem, hogy mindarra, amit itt leírtam, NE is gondoljak. 

Oké

Dátum: Szerző:

Naplovam

Oké, akkor most elkezdődik, hogy eldőlnek a dolgok. Oké, arra dőlnek, amerre a lehető legrosszabb. Ez egy lavina. A várásnál még elvileg ez is jobb, gyakorlatilag nem tudom. Gyakorlatilag az a sokat emlegetett reményhal ilyenkor fehér hasával fölfelé úszik a légben, mindenhol bezavar a látómezőbe, mint a retinára tapadt nanométernyi porszem.

Az ember ilyenkor elszalad valakihez, visszaélve türelemmel, bizalommal, csak azért, hogy ne otthon érje a szégyen. Hogy nem bírja visszatartani. Az elkeseredést. Ne a gyerekek előtt.

Ennyi maradjon már meg.

Annyi mindenre kell várni

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az életem egy parkolópálya. Nem most érzem csak ezt, mindig éreztem, de most erősödött fel bennem igazán. Illetve, nem. Időnként felerősödik és most időnként van. 2011-12-ben éreztem először nagyon erősen, hogy valami belőlem vagy nekem hiányzik a belépéshez. …a vonalkód széle, nem engednek be vele a messzeségbe… 

Most 2017 van, szóval legalább öt éve (felnőtt életem ötödében) érzem ezt a dolgot, de az igazság még csak nem is egészen ez, mert régebb óta, csak akkoriban mindig volt valami, ami elterelte a figyelmemet (gyerekszülés, halálesetek a családban stb.). És mindig meg is tettem mindent azért, hogy ne gondoljak erre, ne így fogjam fel. Most is megpróbálkozom ezzel. Gyakran. Minden nap. Egyre erőtlenebb kísérletek valamire.

De mire várok? Várok például levelekre, heteket, hónapokat várok nyomorult levelekre, egy-egy igenre vagy nemre, vagy néha egy talánra, ami a legrosszabb, mert soha nem lehet tudni, mennyi idő megint (esetleg egy újabb talánig). Biztos vagyok benne, hogy nem teszek meg mindent, hogy ne így legyen. Csak azt nem tudom, hogy mi lenne az a minden, amit én boldogan megtennék.

Várom, hogy leteljen a határidő, beteljen az év, lejárjon a mosógép, kifusson a film, betöltődjön a weboldal, kijárják a sulit, megfőjön a tojás, megszáradjon a gyanta, hogy valaki odanézzen, idenézzen, elolvassa, intsen (bólintson vagy leintsen), átengedjen, megbuktasson, dőljenek el a dolgok, legalább átmenetileg dőljenek el végre valamerre.

A fenti Kispál-idézet úgy folytatódik, hogy …de én be akarok menni, van nálam fegyver, vagyok olyan erős, mint egy erős ember… de sajnos ezt már nem érzem. Nemhogy az erőt, de a bemenni akarást sem. Na és?, van ez a lemondó típus. Ha lekopott a vonalkód, ha nem engednek be, akkor itt ülök és nézek magam elé szomorúan, hogy hát basszameg. Sziasztok odaát! 🙂

Kihúztam a fejemet a hurokból

Dátum: Szerző:

Naplovam

Tudjátok, van az a rész a The Sopranosban, amikor Tony komoly bajba kerül a Bevilaqua-gyilkosság miatt, mert van egy szemtanú, akit persze nem találnak és vészesen közeleg az idő, hogy lecsapjanak rá. Ő azonban arra készül, hogy lelép a hatóságok elől, gondoskodik a családjáról és összepakol az útra, amikor a szemtanú váratlanul (és tényleg magától) visszavonja a vallomását. Akkor Tony ül Melfinél, a pszichiáterénél, valami hihetetlenül zsivány, megkönnyebbült mosollyal és azt mondja: Kihúztam a fejem a hurokból. És örülök neki.

Ezt érzem most, ahogy kezdek kiszakadni abból a világból, amibe olyan fölöslegesen mentem bele, sőt lovalltam bele magam, amibe annyi energiát fektettem, de úgy tornyosult fölém, körém, mint Kafka Perében az igazságszolgáltatás. Hogy soha nem tudtam, hol férkőzzek hozzá, vajon mi állja az utamat, kinek, hol kéne kétes értékű gesztussal kifejeznem a nem is tudom, mit, mikor hol kéne megjelennem, mit kéne mondanom, egyáltalán, mi a búbánatot akarjak, ha egyszer oda kerül a sor, hogy végre akarhatok valamit, s mindezeket máig sem tudom. Én egyáltalán nem vagyok jó ezekben a játszmázásokban. Ez nem azt jelenti, hogy bármit feladtam volna, csak azt, hogy kiléptem a körökből, amikben eddig toporogtam, és mostantól megint kizárólag magamra hallgatok.

tony-soprano

2016 annyira szar év volt (és egyáltalán nem csak a halálesetek miatt, sőt), amilyen talán utoljára nekem 2011-12 között volt, amikor minden poklok poklát jártam magánéletben és egy kézirattal is (mert persze minden egyszerre romlik el). Azt a kéziratot sem adtam fel egyébként, ha valakit érdekel, mutatom, mit csináltam belőle egyedül. (Nem mondom, hogy nem lett volna sokkal jobb, ha nem egyedül kell csinálni, de egyszerűen lehetetlen volt, falakba ütköztem – viszont van ott a linken 15 szöveges értékelés, ami azt mutatja nekem, hogy jobb így, mintha fiókban maradt volna.)

Energiát, időt most már csak olyan dologba fektetek, amiről azonnal tudom, hogy nekem megéri. S hogy mi az, hogy megéri? Az nagyon sok minden. Megéri érzelmileg vagy anyagilag. Például az ékszerkészítéssel akkora mázlim van, hogy mindkét szempontnak megfelel. A jótékonykodás is azonnal megéri, a tanulás is azonnal megéri (a tévhittel ellentétben), egy színházba menés, egy mozi, egy kávé mind-mind azonnal megéri, még akkor is ha rossz a film. Ami nem éri meg, az a várakozás, toporgás, bizonytalanság, a talánok és esetlegek hatalmas erdejében bolyongás semmilyen körülmények között, soha nem éri meg. Mégis újra meg újra éveket pazarolok rá. Ezért is írtam ezt a posztot, emlékeztetőül, hogy ne.