Támasztékaink, ékeink

Dátum: Szerző:

Naplovam

A szilveszter olyan, mintha a világ minden idiótájának egyszerre lenne születésnapja – mondtam itt is egyszer -, ezt megúszni nálam évek óta sportszerű kihívás, nem nagy kihívás, csak annyi, amennyit még az ember az évek végén éppen elvállal: alszik vagy dolgozik.

Ritka, ha sikerül társasággal megúszni, és idén (tavalyból idénbe) nekem sikerült, pedig az utolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy elmegyek-e. Egyeztetni a családdal, ki hova akar menni, van-e rám szükség itthon (akár csak úgy, hogy legyek a közelben), de minden úgy alakult, hogy nyugodtan mehettem és most, évek óta először nekem is van szilveszteri élményem, kellemes méghozzá. Támaszaink (és ékeink*) a jó emberek, ezt nem fogom felejteni 2017-ben sem.

Casablancával, jó társaságban finom italokkal, kitűnő ételekkel búcsúztatni az évet a lehető legjobb választásnak bizonyult. A kép nem illusztráció, a terített asztal alatt készült:

tamaszunk

Idén nem fogadtam meg semmit (hiszen én mindig megfogadok valamit és aztán minden hülyén alakul), csak kívántam.

Kívánom, hogy idén megvalósuljon az, amiért már annyi éve dolgozom, érjek oda, az áthatolhatatlan fal túlsó oldalára, ne toporogjak örökké itt, legyen meg az a kurva könyv, mielőtt.

Mindenkinek kívánom, hogy teljesüljön az, amire legjobban vágyik, legyen szép, nyugodt, békés, egészséges évünk.

És most munkára! 🙂

______

*a jelentést ki-ki maga választhatja ki

Akkor most a soknál többet

Dátum: Szerző:

Naplovam

Szeretek beszélgetős műsorokat hallgatni (még akkor is inkább hallgatom, ha eredetileg tévés műsorok, amiket én rendszerint utólag, neten nézek meg). Szeretek egyébként beszélgetős könyveket, cikkeket olvasni is, de az élőbeszédet mégis jobban. Van az a szokásom, hogy átlagosan heti egy (két) estét, éjszakát azzal töltök, hogy ilyen beszélgetősöket nézek és hallgatok (közben dolgozom valamin).

Szeretem ezekben, hogy van idő a személyiségnek kikukucskálni a sablonos kérdések között, néha el is indul valami igazi (ez nagy dolog, nagyon nehéz jó beszélgetést csinálni), figyelem mit mondanak és mit hallgatnak el a különféle ismert emberek, rendezők, írók, színészek, mondanak-e érdekeset, szeretem, ha olyat mondanak, amit én is pont úgy gondolok és még jobban szeretem, ha olyat mondanak, amire nem is gondoltam. Szeretek elgondolkodni. Kicsit néha rossz, hogy nem kapcsolódhatok be a beszélgetésbe, de ha megtehetném, biztos nem jutna eszembe az, ami így itthon ücsörögve eszembe jut, úgyhogy valószínűleg csak hallgatnék, mint a szar a gazban sült hal.

Most arra figyeltem fel, hogy a mai két-három beszélgetésben mindenki arról beszélt, hogy akkor dolgozik nagyon sokat, amikor valami a munkán kívüli életével nincs rendben. Rám többnyire azt szokták mondani, hogy sokat dolgozom (értsük ezalatt az írást, meg a kézműves dolgokat, és még sok mindent, ami összefut nálam), épp ma kérdezte tőlem Koromgyerek, hogy hány vasat tartok a tűzben, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy sokat, de helyesen úgy kellett volna, hogy túl sokat. Ezt nem mindig érzem, sőt általában nem érzem, csak azt a káros következményt, hogy folyton rettegek és a megíratlan házi feladat nyomasztása ül rajtam. Hogy nem csináltam meg. Nem válaszoltam meg. Nem mentem el érte. Nem vittem el. Nem olvastam el. Nem írtam meg. Nem tanultam meg. Nem fizettem be. Hogy mindjárt valaki lecsap rám, hogy nem készültem el valamivel (bármivel, bármilyen értelemben). És általában le is csapnak, többnyire azzal, hogy hát megint nem voltam jelen A vagy B ponton/szerepkörben, amikor pedig meg vagyok ezzel tisztelve, hát igazán tehetném. Tehetném.

És most (az utóbbi egy-két hónapban) még többet vállaltam, amivel még több mindent szorítok ki a napi ébren töltött kb. 18 órámból. Két értelemben is, egyfelől többet hozok ki belőle, másfelől valóban többet szorítok ki, több minden van, amire egyszerűen nem jut időm. A legjobb az (volna), ha semmiféle más gondolkodásra nem volna időm, de sajnosbasszameg, valahogy mégis van. Ahogy a nagymamám falvédőjén állt arról, hogy kell jól gazdálkodni: Jusson is, maradjon is. Na, hát nekem nem marad, de jut.

Lehet, hogy nem lehet

Dátum: Szerző:

Naplovam

Vajon másnak is ismerős az az érzés, amikor a közvetlenül mellette élő ember a vele kapcsolatos dolgokban teljesen diszfunkcionális, míg minden mással kapcsolatos dologban normálisan tud működni és nem tudja megfejteni, mi lehet ennek az eredendő, igencsak kétes kiváltságnak az oka? És nem tudja elgondolni, mi vezetett mégis valamiféle eszelős ragaszkodáshoz.

Végignézek az elmúlt éveimen, évtizedeimen és olyan lehetetlen (fikciónak is pocsék) helyzetekben látom magam, amikor például a gyerekeimnek magyarázom, hogy az apukájuk nem szereti jobban náluk a más gyerekét (…igen), vagy magamnak magyarázom, hogy nem azért nem lehet hazajönni a kisbabához, vagy nem azért nincs megoldva egy egyszerű háztartási probléma évekig, mert ezt az otthont nem lehet szeretni, hanem egyszerűen csak feledékenységből, kényelmességből, nemtörődömségből, figyelmetlenségből. De lehet, hogy nem lehet.

Lehet, hogy nem lehet szeretni egy olyan otthont, amilyet én teremteni tudok, lehet, hogy nem lehet megbecsülni olyan dolgokat, amiket én becsületre méltónak találok, lehet. Lehet beszélni és lehet hallgatni ezekről. Egyik rosszabb, mint a másik. Csak még nem tudom, melyik az egyik és melyik a másik.

A Könyvhörcsög visszatér

Dátum: Szerző:

Naplovam

Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós,  vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.

A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.

És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.

Körcella

Dátum: Szerző:

Azt mondom a kezemből kicsúszó, konyhapadlón csilingelő kanalaknak és villáknak, hogy az isten rohassza rátok az eget, szájbabaszott szar szemetek, a kurva anyátokat, tetves, rohadt gecik, de nem rájuk gondolok. Másra se gondolok, gondolok itt mindenre. A vége ez, amikor már a tárgyaknak is kurvannyok!

Egy fonalát vesztett mérges pók sző most újra körbe engem, mert nincs jobb ötlete. Befelé őrjönghetek. Újra meg újra nekifutok a világnak, kimegy a bokám, meg kell állni, a láthatatlan akadály azonnal összezár körülöttem.

Nullpont, elindulás előtt vagyok megint. Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet. Azoknak az optimistáknak, akik minden évben legalább egyszer szeretnek elindulni, de nem szeretnek megérkezni. Egyes kultúrákban lúzernek nevezik őket.

Ez itt a vihar szeme.

Körcella, faltól falig sem lehet benne járkálni, csak körbe, körbe, mint a krétakörbe fogott hangya. Külön érdekesség, hogy ha otthagyjuk, előbb-utóbb eltűnik a körből. Senki sem fogja tudni, hova lett.

Nagy Kultúrák kis halottai.

Kilégzés – belégzés

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az egész, mint egy alap jógagyakorlat. (Gyakorló jógászok nézzék el nekem a felületes fogalmazást.) Vagy hát a jógagyakorlat olyan, mint az egész, nyilván. Az egész ezen a ki- és beáramláson forog vagy múlik ugyanis, illetve ennek az ismeretén vagy nemismeretén. Nagyon nehéz felmérni, mennyit tudunk kiadni magunkból anélkül, hogy valamit befelé is áramoltatnánk. A visszatöltés pedig nem jelenthet pusztán csak nullára hozást, nem elegendő éppen nullán lenni, mert akkor a következő kilégzéssel azonnal mínuszba kerülünk.

Szerintem a megszerzett tudás (és vele arányosan persze a felejtés) az, ami elengedhetetlen a töltéshez. A tudás pedig sok minden. Tapasztalás, érzékelés (ami sokszor csak nézés, olykor meg bámulás), olvasás, beszélgetés vagy konkrét tanulás és egyáltalán nem csak intézményes keretek között (sőt, talán sőt). Olykor minden másra fordított idő elvesztegetett időnek tűnik. Nehéz felismerni azt is, mit vesztegetünk el, én nehezen ismerem fel legalábbis. Talán nem is mindig derül ki azonnal, talán jóval több az olyan időnk, amiről csak utólag látjuk, hogy annak ellenére, hogy elvesztegetettnek tűnt, mégis jól használtuk fel.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor azonnal érezzük, hogy az időnket jól (jóra) használjuk, később sem bizonyul tévedésnek. Ez valahogy jól van beépítve.

Sok évet nézek vissza, és kérdezem, ugyan, mivel töltöttem?, és sokszor csak ismerősök, barátok kívülálló tekintete tud segíteni abban, hogy lássam, jól használt idő volt. Ebben a mindent önsúlyban mérni próbáló, teljesítményorientált, percekre beosztott világban egyáltalán nem könnyű látni ezt.

Más időszakokra magam is elcsodálkozva nézek, hogy csinálhattam (tanulhattam – mert a tanulás sokszor csinálás) annyi mindent egyszerre vagy éppen olyan rövid idő alatt. S ezek nem mindig kézzel fogható dolgok, legtöbbször nem azok. Maradnak rajzok és sorok, nem sok, mert az ember idővel szelektálni is meg tanul, meg kell hogy tanuljon, és maradnak emberek (élők vagy holtak), arcok, egész világok, ahogy a jól írt és jól olvasott könyvek is kiadják a formájukat, megszerzett képesítések és megszerzett tudások, úgy is mint gyakorlottság, úgy is mint ismeret, és persze maradnak az elszámolhatatlan idők. Ha abból van kevesebb, azt hiszem, akkor csináltam jól.

És mindig csodálkozom, ha rábukkanok egy-egy olyan időszakra, amikor látszólag üresen teltek a napjaim. És mindig csodálkozom, amikor kiderül, hogy mi mindent tanultam meg éppen akkoriban.

Elég jól megtanultam például adni (érintést, gyógyszert, fizikoteápiát, hallgatást, kérdést vagy időt, mikor mire volt szükség), és elég rosszul (vagyis semennyire) felismerni, mikor kellene visszatölteni. Most ezen dolgozom. Sok bukás van benne.

15 éve blogolok

Dátum: Szerző:

Naplovam

Nem nosztalgiaposztnak szánom, de azért ez már komoly idő, internetes távlatban történelmi, és komoly addikció, még ha voltak is közben rövidebb (egy-egy hónapnál általában nem hosszabb) szünetek. Eddig ez a mostani blogom a legkompaktabb – ennek megfelelően a korábbiakhoz képest legkevésbé népszerű. Az történt ugyanis, hogy először is divat lett, elterjedt, majd tematizálódott a blogolás, így ma már messze nem azt jelenti, mint amit 2001-ben jelentett.

Annyira nem, hogy pl. a HVG egykor nagy izgalmakat kiváltó blogversenye a GoldenBlog (amit először 2005-ben, utoljára pedig 2014-ben hirdettek meg), az utóbbi években már nem is tartalmazott olyan kategóriát, amiből az egész blogvilág kinőtt, vagyis az  ego- vagy énblogok már be sem fértek a tematikus blogok közé.

Mégis megtartottam a klasszikus énblogot itt (most is ezt olvasod, kedves olvasó), egy rovat erejéig (részben átfedéssel az Élvezeti cikkekkel), mert ez tényleg olyasmi, amivel az ember “felnőtt”, nem könnyű abbahagyni. Ha valami foglalkoztat, gondolkodtat, bosszant, vagy eszembe jut valami vicces, készülök valamire, voltam valahol: blogolok – most már másfél évtizede.

A szeifertnatalia.com azonban már gyakorlatilag honlapként működik, nemcsak blog, de pl. a publikációimat is igyekszem itt összegyűjteni, a menüben rovatok vannak és megtalálhatók a linkek más oldalaimra is (art- meg főzőblogomra – amiket viszonylag ritkán frissítek, de már nem akartam ide zsúfolni).

Mi a blog?

A szó maga a web+log (napló) szavakból ered, a kilencvenes évek végén jött létre az első weblog, 1999-ben már blognak nevezték (magyarul egy időben a netnapló is használatban volt), s ezzel a blogger szó is hamarosan létrejött.  Alapgondolatai között szerepelt az egymásra linkelés, így egy valódi hálózat-a-hálózatban kialakítása.

Hogy volt?

Az első blogomat a Sarok nevű oldalon nyitottam 2001 őszén, innen mentem tovább a több szerkesztési lehetőséget kínáló Freeblogra.

Először is, volt valami varázsa annak, hogy kizárólag nickneveken publikáltunk (engem pl. gyakran megtalált a kérdés, hogy férfi vagyok-e vagy nő), de ma már ennek nincs jelentősége, olyan megszokott a nickhasználat, hogy tudjuk, a nicknév mögött is egy ugyanolyan ember ül és ír, mint egy valódi(nak tűnő) név mögött. Sőt, egy kicsit később már növelte a blog presztízsét, ha beazonosíthattuk a szerzőt. Hol volt jelentősége, hol nem, blogja válogatta.

A tematizálódásnál lett ez inkább fontos, amikor egy-egy témakör híreiről tájékozódtunk a nemhivatalos médiában, azaz a blogvilágban. Web 2.0. Itt nagyban növelte az információk hitelét, ha nem “nick mögé bújva” osztotta meg valaki.

A legelső és legnagyobb magyar blogszolgáltató a Freeblog volt, én is sok évet töltöttem ott, és rengeteg ma népszerű hír- témablog onnan indult. Sajnos a gépezet egyszer csak nagyot bukott, rengeteg blog elveszett (az enyém is, de már nem bánom), úgyhogy mindenki más megoldás után kezdett nézni, én is így kerültem a WordPressre, amit az egyik legjobb és legmegbízhatóbb felületnek tartok azóta is. Amit viszont sajnálok, hogy tényleg sok blog/blogger elveszett, nem nagyon találjuk meg egymást. Pedig rengeteg, szó szerint irodalmi igénnyel írt naplóval találkoztam életemben, persze széles volt a skála a mit-ettem-tettem-ma típusúaktól a majomkodókig, utánzókig, unalmasan titokzatoskodókig, művészkedőkig, de legalább a jó blogok sávja is benne volt.

Hogy van?

A másik fontos változás a Facebook megjelenése (még javában terjedt az iWiW, amikor használni kezdtem a Faceboookot – ez is külön történet, az egykori wiw, amibe akkor keveredtem, amikor még át lehetett lapozni pár oldalon, hogy ki van fent. :)).

A Facebookkal mára gyakorlatilag mindenki blogger lett, megosztja az életeseményeit, véleményét, terveit, élményeit, gondolatait stb. – a blogvilág pedig szépen hátracsúszott, szétmaszatolódott. (A Fb-ról kifelé mutató linkre rákattintani  már-már úri passzió, pedig nagyon sokszor érdemes, sőt érdemesebb lenne a keresőt meg saját hírgyűjtőket használni, a lehető legkevesebb szűréssel, azaz: Facebook nélkül.) A Facebook ugyanakkor (sajnos) nélkülözhetetlen, ami ott nincs, az nincs. Különösen igaz így, hogy időközben új blogot kellett nyitom, amit már/még nem ismernek a régi olvasói, ha a Fb-n nem teszem közzé, szinte senkihez sem jut el. (Szerencsére a WordPressnek is van blogolvasója, ahol látni lehet a friss posztokat, és itt az oldalsávban fel lehet iratkozni a blog frissítéseire, amit örömmel látom, hogy sokan megtettek.)

Használom 2009 óta a Twittert is, ami az első mikroblog-rendszer volt (neki köszönhetjük például a #hashtag elterjedését), és ahogy az egyik twitterpajtásom találóan megfogalmazta: az egy másik kávéház. (Én jobban is szeretem, mint a Facebookot, mert pl. nem szűr semmilyen tartalmat, akit követek, azt látom stb., de ez már más téma.)

Szóval, most itt vagyunk, és amellett, hogy most már életcél (vagy ha tetszik, hivatás-) szerűen írok, a Naplovam nem maradhat ki az életemből. Úgy gondoltam, ez a 15 éves évforduló jó apropó, hogy legalább így, címszavakban végignézzem az utat idáig, amíg eljutottunk a html-kód magolástól (mekkora királyság volt kommentboxot szerkeszteni a blogba például!) a két gombnyomással szerkeszthető felületekig.

Kedves olvasó, neked pedig köszönöm, hogy velem tartasz! Boldog tizenötöt nekünk!

15

Száraz november. Hogy ezt ki találta ki?

Dátum: Szerző:

Naplovam

UPDATE 11. 05.: Akinek kiakadt az iróniamérője és/vagy nem tud a forrásról, mutatom, a Száraz november valójában igazán nemes kezdeményezés: GoSober2016

Mármost, minden hónap, sőt minden nap kapjon címkét, teljen valamilyen mozgalom nevében. Novembernek két ilyenje is van, a Movember meg a Száraz november. Egyiket sem igazán értem, habár az arcszőrzet-növesztést még csak-csak magyarázza a hidegre való készülődés, de azt, hogy ne igyunk (mármint, természetesen alkoholt, hiszen az ivás a magyar nyelvben ennek szinonimája), már sokkal nehezebb észérvekkel alátámasztani. Meglehetősen csodálkozom, hogy nem kapott még a mozgalom fenyegető levelet a borászok vagy pálinkászok világszövetségétől, de talán már indult egy imalánc az észhez térésük érdekében. Annyit sejtek, hogy a kitaláló nem lehetett magyar, ezt alább még kifejtem.

trilobitaNekem a felcímkézett napok közül személyes kedvencem a TrilobiteTuesday, elvégre a csodálatos trilobiták* igazán megérdemlik, hogy hetente egy napot nekik szenteljünk. Az, hogy mintegy kétszázötven millió évvel ezelőtt az utolsó csapataik is feladták a küzdelmet a bennmaradásért az Evolúciós Játékokon a Föld nevű bolygón, ne akadályozzon meg minket abban, hogy a háromkaréjú ősrákokkal foglalkozzunk. Mi több, tekintsünk rájuk tisztelettel, vegyünk róluk példát!

Ezt a posztot tehát a trilobitáknak ajánlom.

Azon gondolkodtam, hogy ha már száraz, miért pont november, aztán meg azon, hogy de hát mi más lehetne? Lássuk:

  • NOVEMBER: Ilyenkor készülnek az új borok, főnek a pálinkák**, kizárt, hogy az ember ne igyon egyik-másikból, egykor-máskor. Ezt a hónapot tehát – minden komoly próbálkozás ellenére – elvetjük mint antialkoholista hónapot.
  • DECEMBER: Ünnepi szezon. Hah! Hát már csak nem vágunk disznót, karácsonyozunk, szilveszterezünk szárazon!
  • JANUÁR: Itt még a szilveszter is belelóg, habár ez a nagy fogadalmak ideje, de hát éppen ez az. Kezdődik valami új. Erre inni kell. Ráadásul ez az év legüresebb hónapja, valami jó legyen már benne.
  • FEBRUÁR: Farsang meg a farka. Viccelsz?
  • MÁRCIUS: Tavasz! Ha ez nem ok egy koccintásra, akkor mi?
  • ÁPRILIS: Bolond hónap, csak ivással éled túl.
  • MÁJUS: Mindjárt itt a nyár, nyílnak a teraszok.
  • JÚNIUS: Nyár! (lásd: március)
  • JÚLIUS: Hurrá, nyaralunk! Vagy nyaraltunk. Vagy nyaralni fogunk. Vagy ha nem, legalább igyunk.
  • AUGUSZTUS: Minden beérik, aratunk vagy nyaralunk vagy nyaralnánk, lásd mint fent.
  • SZEPTEMBER: Szüret. Nincs kérdés.
  • OKTÓBER: Szürke, nyálkás, csúszós, óraátállítós és akkor még csak ne is igyunk?

Da capo al fine

Ugye, hogy nem életszerű ötlet egy száraz hónap itt a Balkánon Kelet-Közép-Európában.

*Ezt a szót a szövegszerkesztő nem ismeri. Tarthatatlan!

**- Apa, mit főztél vacsorára?
– Ott van az asztalon
– Ott csak egy üveg pálinka van.
– És szerinted azt sütik???

Sírkert-flash

Dátum: Szerző:

Naplovam

Egy ideje nem járok. Temetőbeni előfordulásom/év = nem vagy nem jellemző. Nem mindig volt ez így. Amikor meghaltak, akik meg, akkor gyakori voltam, rendszeres, de sosem a kijelölt napokon. A kijelölt napok általában nem jelentenek semmit.

Ha mégis jelentenek valamit, az inkább valami komikus mellékhatás, ami úgy ütközik ki rajtam, mint kamaszkoromban a visszatarthatatlan röhögés azon fölnőttek jelenlétében, akiknek önnön fontosságuk tudata és a tudásuk egymással fordított arányban állt (és ilyesmi még ma is előfordul velem).

Temető, temet ő, kistemető, nagytemető, nagyonnagytemető, na, ezt én már temetőgyárnak hívom. Szóval, megyünk befelé a temetőgyárba, és nekem már az urnafalnál félreolvasásom lesz, mert olyan nagyon szép, cirkalmatos kurzívval van szedve vésve, hogy Szeletelt Fiunk, hogy én kérek elnézést. Senki érzékenységét nem venném a szívemre, magam részéről kifejezetten meghatottan és elmélyülve szoktam olvasni ezeket a 10-50 vagy sokkal több éves feliratokat, csak nem ma.

Azután próbálok egy sosem ismert ember sírja fölött elmerengeni az élet értelmén, mert családilag vagyok, próbálok részt venni a megemlékezésben, és hogy akkor gyújtsunk meg még egy mécsest, a gyufa beleesik, nem esik bele, elfújja, tetőt rá, nincs tető, van tető, deszka madáretető, kis láng, nagy érzés, jól van, álljunk csak itt kicsit, álljunk meg.

Bianka, mondjad a Botondkának, hogy adjon erre az oldalra is – hallom két sírral odébbról, és Bianka mondja, Botondka adja, méghozzá akkora mécsestartót, hogy alig bírja el, az lesz a márványra ráhelyezve, miután apa nekivágta az óriásmécsesekkel telepakolt Nagy Zöld Teszkós Szatyrot a peremnek, majd az is kiderült, hogy nem olyan egyszerű dolog azt a szatyrot úgy összehajtani, ahogyan hajtva volt. A lángoktól ölelt kis nyughelyről aztán közös családi szelfi készül, én tényleg nem tudom, a többiek hogy bírják röhögés nélkül, de én nehezen.

És akkor váratlanul elfutja a könny a szememet, nem sírom el magam, csak homályos lesz minden egy pillanatra, mert rézsút három sírra tőlünk két fickó ül egy  egy sírkő előtt, egy harmincas baseball-sapkás meg egy jó negyvenes, az egyetlen jó kabátjában, nejlonszatyorból sört vesznek elő, meg egy kis házi vörösbort, mindenből tisztességgel juttatnak a földre is, aztán isznak kicsit és ülnek, és beszélgetnek. Hárman.

temeto

Snooker és profi boksz

Dátum: Szerző:

Naplovam

– Kétféle sportközvetítést szoktam időnként komolyan nézni – mondtam – snookert és profi bokszot.

– Ja, hát rokonsportok – mondta erre egy ismerősöm, és azt hiszem, nevettünk.

Aztán ez visszhangzott egy kicsit, erről meg eszembe jutott egy mondás, mármint, amit nekem mondtak, úgy nyolc-tíz éve: Nem ismerek rajtad kívül senkit, akinél egyszerre van az ágyon anatómiakönyv, autóskönyv, verseskötet és női magazin. Akkoriban egyedül éltem a gyerekekkel és a szobámban állandóan nyitott állapotban egy kanapé szolgált franciaágyként, ami természetesen arra volt a legalkalmasabb, hogy magam köré gyűjtsem azokat a könyveket, amiket a kezem ügyében akartam tudni. A női magazin egy Vogue volt, emlékszem, mert egyszer volt csak ilyenem életemben, nem tudom, honnan szereztem, lehet, hogy valaki ott hagyta, költöztettem is magammal, de már nem tudom, hol van. Szép volt. (Az anatómia meg a Szentágothai, első kötet. Az megvan.)

Az a helyzet, hogy leginkább az nyomaszt, hogy nem lesz idő mindenre, ami érdekel.

Nem nagy dolog, csak felírtam.