…amikor legszívesebben azt üvölteném teli torokból, hogy
Takarodjatok!
az időmből a szívemből az életemből
TAKARODJATOK!
TAKARODJATOK!
Ehelyett mi van? Begyulladt a torkom.
Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia
Naplovam
Nálatok laknak-e fóbiák? Nálunk nem nagyon. Nálunk inkább ilyen igazi rettegések, például félelem attól, hogy kiderül, végérvényesen és visszavonhatatlanul bebizonyosodik, amit úgy is tudunk. Mondjuk, hogy valaki (akár mi magunk) rettenetesen hülye. És hát az, hogy a hülyeség nem fáj – mint tudjuk -, nem igaz. És ezen semmiképp nem lehet változtatni, még akkor sem, ha nagyon sokáig, kitartóan és folyamatosan félünk tőle. Fáj az.
Ez megalapozott félelem, nem úgy, mint a Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia esetében, ami egyébként annyit tesz: hosszú szavaktól való félelem. Képzeljük el a pácienst, akivel közölni akarják ezt a diagnózist. Hogy adják be neki? Haha.
A hosszú szavak persze félelmetesek, meg a hosszú szövegek (azok nagyon), de az igazán félelmetesek a rövidek, mindig a rövidek. Amik olyan egyszerűek, mint egy faék, épp ezért kikezdhetetlenek, nincs rajtuk fogás. Rövid szavak, rövid mondatok.
“Nem úgy van.”
“Nem érted.”
“Nem szeretem.”
“Jól van.”
“Takarodj.”
“Kuss.”
“Elég volt.”
“Semmi.”
“Kár.”
“Sajnálom.”
“Igen.”
“Nem.”
De ha jobban meggondolom, úgy látom, mégiscsak vicces. A tudomány is vicces. Minden vicces.
Megint egy
Naplovam
Megint eltelt egy vasárnap, az ördögé ez is.
(Emlékszem pár éve még a gyerekekkel, a nagy ebédek vagy utazás a távoli nagyihoz, meg a szokásos esti rutin, körömvágás, ágyneműzés, hajmosás, két hosszú sörény végeérhetetlen szárítása, nevetések, szappanos szagú esték, mind arról szóltak, hogy a hétnapos szakaszokra osztott életünk kiválóan halad ezekben a ciklusokban, most egynek a végére értünk, megtárgyaltuk, mi volt az előző hat napban, és most, azaz holnap, elkezdődik egy újabb hétnapos élet, és szerencsére minden rendben van, mindenre fel vagyunk készülve.)
Egyformák kezdenek most lenni a napok, és a napok egyformásodása mindig valami rosszat jelent. A hírek, az érzések, amik elfognak, a levegő, a hangulat, ami körülvesz, napról napra egy kicsit savanyúbb, komorabb, de mindent megszokunk, mert a hétnapos szakaszokra osztott világban mindig csak a következő napra lehet figyelni. Már az is valami, ha az előző hatra vissza tudunk nézni, de legtöbbször alig sikerül. Minden nap megszokunk valamit, ami egy árnyalattal sötétebb, mint a tegnapi, de úgy gondoljuk, hogy ezt még igazán ki lehet bírni.
Ismeritek a béka-kísérletet, amikor egy békát beletesznek egy fazék vízbe? Ha a víz forró volna, a béka azonnal kiugrana belőle, még ha kicsit meg is égne, megmenekülne, mert erős hátsó combjait az isten is arra teremtette, hogy akármilyen magas falú fazékból kiugorjon velük. Ha viszont a víz éppen kellemes, a béka kiválóan elvan a fazékban, ilyenkor aztán alá lehet gyújtani, szép lassan melegíteni, tizedfokról tizedfokra, mindig épp csak annyival, amennyiről azt gondolja, hogy ezt még igazán ki lehet bírni. A béka sosem ugrik ki, mert nem fogja észrevenni, amint a környezet hőmérséklete oly mértékben emelkedik meg, hogy a fehérjéit kicsapja, az életfunkciói megszűnnek. Ott fog megfőni a béka szó szerint a saját levében.
Így sötétedik be körülöttünk, már valami koromfeketeségben tapogatózunk, de a bejáratott útvonalakat nem tévesztjük el, ezért azt hisszük, látunk.
Október kettő
Naplovam
Nem szeretem a páros számokat, páros számút venni valamiből (zsemléből is inkább ötöt és egy majd megszárad), nem szeretem az utcák páros oldalát (kivéve, amikét mégis), nem szeretem a páros éveket, dátumokat.
10. 02. ilyen szempontból fölöttébb kellemetlen, csak az az árva egyes javít rajta valamit.
Évek óta figyelem ezt a napot. Október másodikát. Ilyenkor kezdődik el igazán az ősz. Nem készítek följegyzéseket, nincs statisztikám, de ezen a napon mindig esik. Hideg, ismerős eső esik ilyenkor, hajnalban köd van, és tudni lehet, a szagából meg az ízéből lehet tudni, hogy jön a tél. Október másodikán valami mindig megfordul, kicsit falnak fordul a világ, befelé kezd nézni.
Pontosan tizenhat éve figyelem ezt a napot (2000. 10. 02. óta). Aznap is esett, már előző éjjel elkezdte, zuhogott megállíthatatlanul, nyirkos lett mindenki álma, aki azon az éjszakán aludni tudott. Hajnalra tömör köd ülte meg a várost, kinéztem a konyhaablakon, anya a hátam mögött, tizenegy lépésre feküdt és már nem látta.
Szóval, anya, csak hogy tudd, azóta is minden évben esik aznap. Vagy kint vagy bent.
Elégtelen
Naplovam
Soha, de soha, semmi, de semmi.
Nem lehet annyit adni, annyit hallgatni, annyit elnézni, annyit tanulni, annyit felmutatni, annyit tudni, annyit mosolyogni, annyit szopni, annyi felé osztódni, annyira odafigyelni, annyira odaállni, annyira megérteni, annyira szeretni, annyira jó triplacsokis kekszet sütni, annyira ápolni, annyira eltakarni, hogy elég legyen.
Ne haragudj, kedves Világ, ne haragudjatok, kedves barátaim, ismerőseim, rokonaim, szerelmeim, én nem tudok olyan jó lenni.*
Mint.
__________
*Így aztán végül nem vagyok senkinek. Nem vagyok senkinek.
A vízszintesek csábítása
Naplovam
Szerintem először a konyhai gépek gyártói jöttek arra rá, hogy ha túlságosan sík, netán stbailnak tűnő tetővel látják el a készülékeket, azok óhatatlanul polccá lényegülnek a tárgyak bűvöletében élő fogyasztó otthonában, s mint ilyenek, egyre kevésbé lesznek használatban az eredeti rendeltetésüknek megfelelően, így aztán a tervezett avultatás és a folytonos növekedés piaci-közgazdasági-interplanetáris-orbitális elmélete értelmében lassanként baszhatják a friss vásárlásokat. (pl. Melegszendvicssütő?* Minek vennék újat?, van. Azon tartjuk a gofrisütőt. Azon meg a lisztesdobozt.) Szóval, gonoszul dizájnnak álcázva elkezdték kerekíteni, gömbölyíteni, áramvonalasítani a cuccokat, hátha.
Nekem egyetlen komolynak nevezhető konyhai gépem van, egy Saeco darálós kávéfőző (úgy is mondhatnám, hogy ez a lakás legértékesebb tárgya- szóval hozzánk még betörni sem érdemes -, ez is már többéves, és megint folyatja a vizet a zacctartóba, de ez egy tömítéscserével megoldható**), mert az ember egyvalamire legalább legyen “úgymond igényes”, és én ezt az egyvalamit, amire érdemes, a kávéban látom megtestesülni, úgy is mint a civilizáció legnagyobb vívmánya s mint a hétköznapi élvezetek megunhatatlan forrása.
No, ennek a teteje ilyen:
Azt hihetnénk, hogy ezt a tetőt az Isten is a dizánjer arra teremtette, hogy rátegyük a süteményes tányért, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a tető nem sík, éppen annyi alattomossággal domborodik, hogy kávéfőzés közben szépen le tudjon rázni magáról mindent.
Én most már ebből sportot csináltam. Meddig bírja az angol porcelán készlet utolsó előtti kistányérja, a teflontepsi, az üvegtányér stb. Az a jó hír, hogy a kerek faalátét, amit vágódeszkának is lehet használni, gyakorlatilag végtelenségig ott tud maradni (legalábbis addig, amíg bele nem kell töltenünk a gépbe az újabb adag babkávét).
Magamat afféle tárgykutatónak képzelem, és a valódi tudósok kéjes lustaságával figyelem a környezetemben és ismerőseim környezetében előforduló tárgyak mozgását, sorsának alakulását. (Ez nem sokban különbözik egyébként maguknak az embereknek és/vagy állatoknak megfigyelésétől, sőt.) A bevezetőben említett empirikus tapasztalatom is többéves megfigyelés eredménye.
Itt adom közre további fontos megállapításaimat a témában.
1. Nemcsak a konyhában, de a lakásban bárhol található vízszintes felület polc.
2. A vízszintes felületek számával egyenesen arányosan növekszik a rájuk helyezhető tárgyak***, különösen a könyvek száma.
3. Minden polc könyvespolc.
4. Ami nem könyvespolc, az is könyvespolc.
5. Soha nincs elég könyvespolc.
Mindezekből pedig világosan látszik, hogy a legveszedelmesebb dolog, amit ember a lakásába vihet, az a könyv. Óvakodjatok.
___________
*Melegszendvicssütő, gofrisütő, hagymaaprító és társaik. Óriási téma a konyhai baszom-faszom (copyright Triceps) gyűjtemény, erről még lesz szó máskor.
** Majd.
***Mégóriásibb téma a mindenhonnan gyűlő tárgyaké. Erről talán nem is tudok írni, annyira óriási. Meglátjuk.
Gravitáció
Naplovam
Nem szoktam dicsekedni vele, de nagy Vissza a jövőbe-rajongó vagyok, úgyhogy amikor elkezdtek megjelenni az első Észrevetted az 5/10/15 stb. eltérést/viccet/stb. a filmben? típusú cikkek, a gyerekekkel csak mosolyogtunk, hogy ugyan már, hogy ne vettük volna észre.
Most már évek óta nem néztem meg, de vannak jelenetek, amik gyakran eszembe jutnak. A napokban az, amikor Marty dumál a múltban élő Dokihoz, mire egyszer csak Doki félbeszakítja, kb. így: Nehéz… nehéz… folyton ezt mondod. A jövőben talán megváltozik a gravitáció?
Szerintem igen. Csak nem lehet úgy megmérni.
Ne teljen el nap tanulás nélkül
Naplovam
Úgy ülök bele az éjszakáimba, mint egy japán kertbe, de a nyugalom attól nagyon messze van. Itt.
Nincs olyan nyelv vagy kultúra, ami ne érdekelne. Csak olyan van, ami nagyon érdekel és ami talán kevésbé, de az utóbbiban nem is vagyok biztos. A távol-keleti kultúra véletlen, fogékony időszakomban találkoztam vele – csak itthon, de mégiscsak találkoztam. Nem is tudom pontosan, hol kezdődött. Mert amire az első japánnal találkoztam (kb. 17 évesen), már érdekelt. És vannak ilyen inkábbok az életben, hogy inkább kávé, mint kapucsínó, inkább Japán, mint Kína. Gondolom, haiku-fordításokat olvastam általános iskolás koromban és rájöttem, hogy ez hülyeség* (Bocs, Sanyi bácsi és a Többiek).
Szóval, először azt gondoltam, hogy ez annyira más kultúra (s ennek micsoda ékes bizonyítéka az annyira más nyelv), hogy lehetetlenség lefordítani például egy tizenöt éven át csiszolt haikut. (Állítólag Macuo Baso dolgozott ennyit egy versén.) Aztán gondoltam rá, hogy meg kéne tanulni a nyelvet – és vele minél többet a kultúrából -, de akkoriban nem volt erre számomra elérhető lehetőség. Amikor lett, akkor meg pont mással kellett foglalkozni (költözésekkel, némettel, gyerekszüléssel, keresztényüldözéssel stb.) Azóta sem gondolom igazán, hogy lehetséges, de azt igen, hogy kell. És minél több fordítás, annál jobb, minél többet ismerünk, annál közelebb járunk az igazsághoz, amit végül is a haiku (tanka stb.) hordoz magában: a költészeten belül is a legletisztultabb költészet. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ez nem a miénk. Lehet magyarul haikut írni, de minek? Ezerből egy éri meg. Nem mondom, hogy rossz arány egyébként, nézzünk csak körül. Ilyen sikerráta mellett már el lehet lenni. Feltéve, hogy a többi 999-et ki tudjuk dobni.
Azt hiszem, ott a távol-keleten élnek (vagy éltek?) a szelektálás nagymesterei, s ez az, amire leginkább fel tudok nézni. Nagyvonalúan elengedni, ami nem kell, ami nem jó, ami nem törekszik a tökéletesre. (Elérni úgysem lehet, ezt még Salvador Dalí is megmondta.) Az ellentéte annak, amit gondolni szoktak általában. A japánok például a minimál óriási művészei évezredek óta. Azt hiszem.
Ezek meg itt a szótanulókártyáim:
Ez csak nagyképűség motiváció persze, mert még hónapokba telik, mire annyit megtanulok a kanákból, hogy elmondhassam, hogy készen állok arra, hogy végre valamit tanuljak a nyelvből. És ez így megy majd – remélem – évekig, amikor elmondhatom, hogy semmit nem tudok Japánról, japánból, japánul.
________
*Nyilván nem az.
Részben álomnapló
Naplovam
A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.
Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.
Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.
Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.
_________
*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele
**lsd még: Nem szórakozni járunk ide
**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).
Hármas
Följegyzés
Ülünk hármasban egy besötétült teraszon, napernyő alatt, éjjel. A hátunk mögött fekete park sunnyog, lámpák világítják az arcunkat, órák óta beszélgetünk. A Fiú, a Lány, meg én.
Engem mindenhol helybelinek hisznek, görögöknél, olaszoknál, bárhol járok. A kék szemű, szőke, olasz pasim mellett volt vicces, hogy mindenki hozzám jött oda a térképpel, mondja a Lány.
Engem is sokszor odavalósinak hisznek, mondja a Fiú.
Engem meg mindenhol mindig turistának, itthon is, mondom én.
Hát persze, mert az vagy, mondja a Fiú.
NatiLap 