A nő az ötvenharmadik napról, az eszkimó a kutyájával, meg a szörfös fickó mennek a sivatagban.

Egyszer csak egy iszonyú robbanás rázza meg a tájat.

– Hallottátok? – kérdezi a nő.

– Mi? Mi van? – kérdezi az eszkimó.

– Mi? Mi van? – kérdezi a szörfös.

A kutya nem kérdez semmit.

A fontos, ami Douglas Adams óta fontos: ne essünk pánikba. Nem esünk.

A táj változhat, újra felfedezhetjük, a kijelölt pontok megtalálása okozhat némi könnyű örömöt.

Arról volt szó, hogy az erdő felé menjünk, csak a sivatagban kevés az erdő. El kell merészkednünk az első növényekig. Ahogy elmerészkedtünk az emberi létezés határáig. Ennyi az egész.

Két térképész megy a sivatagban. A többit még nem tudom.

Egy bomba. Ha el tudjuk mondani, hogy ide becsapódott egy bomba, akkor minden a legnagyobb rendben. Még akkor is, ha a becsapódás némiképp átrendezte a tájat.

Lélegezzünk.

A megrajzolt térképnek nem sok hasznát vesszük.

Hacsak, nem maradtak egészen biztosan rögzített jelek valahol. Általában maradnak.

Mostantól tehát jelöljük, hol jártunk. Kis iksszel, nagy kereszttel, mikor mivel.

Itt az ideje nekifogni a térképkészítésnek.

Ha van rá egy mód*, az erdő felé kell menni.

*egy mód mindig van

Ezen a bizonytalan terepen két lehetőség van. Mélyre leásni egy jelölést, amely oszlopként megmarad. Vagy súlyos dolgot helyezni el, amit nem visz el a szél. Persze, a homok betemetheti. Az oszlopot is kidöntheti a szél. A kettő kombinációja volna ideális. És még azt hittük, hogy ez megúszható. A súlyos meg a mély.

Hogy elkerüljük a körben járást, előbb-utóbb ki kell találni, hogyan ismerjük fel a helyet, ahol már jártunk. A futóhomokban futkosni hülyeség. A megjelölés lesz a megoldás, de mivel jelölsz meg egy homokdűnét?

Néha ugyanaz az félelem bontakozik ki minden mögül.

Néha ugyanaz a nyugalom bontakozik ki minden mögül.