Legalább két élet ez, legalább kettő. Az egyikben emberekkel, macskákkal és tűzcsapokkal találkozom, ülök lépcsőkön, asztalnál, könyveket híreket és vicceket olvasok, fényképeket készítek, beszélgetek, hallgatok, szeretek, félek, bánkódom, sírok, álomba zuhanok, ébredek, elutazom, hazatérek, csomópontokon állok tátott szájjal, nagyra nyílt szemmel, abban a pillanatban, amiben még éppen nem érez az ember semmit, annyira meg van lepve, a meghökkent csodálkozás lenyűgözöttségében, amikor összepattan egy kép, tér és idő legtávolabbi pontjairól való szabálytalan és értelmetlennek hitt mozaikdarabok állnak össze,  helyére kerül a fókusz, abban a pillanatban állok, amikor minden éles, olyasmit látok, amire nem számítottam, és a meglepetéstől továbbtekerem és valószínűleg soha többé nem fogom megtalálni a megfelelő beállítást, de ezt akkor még nem tudom, nem gondolok semmire, letaglóz a felismerés kétségbeejtő egyszerűsége, a nyilvánvalóság roppant hidege fagyaszt meg a kánikulában, csak a homlokomon gördül egy csepp izzadság, az is olyan lassan, hogy amíg a benne görbülő városban egyetlen másodperc eltelik, bennem megérik a sejtelem, hogy mostantól beláthatatlan várakozás kezdődik, sóvárgássá kövesedik lassan, amíg újra, halványan kirajzolódik valami.

A másikban