Naplovam

Már írtam itt valahol (alighanem többször) az adatvesztés különös gyönyörűségéről, ami az első kétségbeesés sebességével szokott bennem könnyű lebegésbe váltani. Majdnem azt írtam, hogy eufóriába, ami nem is lett volna túlzás. (Akkor miért nem azt írtam? Mondja meg, aki tudja, mire gondolt a költő.)

Nos, egy egészen rövid mondatban le tudom írni a lényeget: Tönkrement a laptopom.

Ebben mondjuk az a vicc, hogy nem is ez a lényeg.

Sz. N. (én) és a modern elektronikai eszközök viszonyával kapcsolatban egyelőre még brit tudósok kutatásai folynak, de azt az érdekességet megemlítem, hogy még a Világ Legegzaktabb Villamosmérnökének is az szaladt ki a száján egy n-edik váratlan meghibásodás alkalmával, hogy Nem tudom, most már… téged egyszerűen nem szeretnek a kütyük.

Jaj (homlokomra csapok), természetesen ezt csak én találom ki, a komoly ember (egy mérnök pláne!) soha nem mondana ilyet, mert soha nem antropomorfizálja a tárgyakat, legyenek mégoly számítók is, mint a gép vagy okosak, mint a telefon. B-verzió: Mond ilyet, de mivel én találom ki, ezért a valósággal való bármilyen egyezés csak a véletlen műve.

Szóval, azt hiszem, hogy az adatra is igaz az, ami az energiára: nem vész el, csak átalakul – az én esetemben biztosan, méghozzá egy megkönnyebbüléshez hasonló, felszabadító energiává.

Mint régebben is meséltem, van az a visszatérő rögeszmém, hogy el kellene kezdeni kiüríteni a dokumentumokat a számítógépemen, egyenként, sorról-sorra visszatörölni a szövegeket, végül csupa fehér oldalból álló könyvtárstruktúrát hagyni magam után.

A gondolat amilyen szép, olyan macerás lenne kivitelezni. Úgyhogy időről időre segítségemre van valami józan ésszel megmagyarázhatatlan körülmény, amitől döglenek körülöttem a winchesterek, mint a legyek… mint a legyek? Döglenek, mint a legyek Chemotox-felhőben. Deus ex machina. Chemotox omnia vincit.

Mindezeken túl pedig: ismét használhatom az agyamat, aminek én tulajdonképpen örülök és izgalommal tölt el a szabadságnak ez a különös, mégiscsak gúzsba kötő formája. Persze egyáltalán nem rekonstruálok, hanem újat készítek, ami az esetek túlnyomó többségében jobb, mint a helyreállított változat. Az én fafejemben (amit szintén senki nem mond a valóságban) minden megmarad, ami fontos. Ez a dolgok egy részére biztos igaz, amit a köznyelv egyébként úgy hív, hogy a hülyeség. A hülyeség, na az megy (ezt viszont Anyám szokta mondani, amikor még valóságos volt, s mint látjuk, ez igaz is).