Az önmeghatározás képessége irigylésre méltó. Az önmeghatározással már egy lépéssel közelebb vagyunk a helymeghatározáshoz. Hol a hely, ahová (majd vissza) megyünk (a sivatagból). Miben akarunk benne lenni, miben nem, miben akarunk részt venni, egyáltalán, miben tudunk, és miben nem.

Persze, helymeghatározás. Hol vagyunk most? Hát itt.

„- Mondd, Murray, hol szálltál meg?

– Egy kis panzióban. Elbűvölőnek találom, de közben nem értem az egészet. Megejtően szép, omladozó, öreg épület, nem messze a bolondokházától. Heten vagy nyolcan vagyunk szobabérlők, rajtam kívül mindenki többé-kevésbé állandó lakó. Egy asszony, aki valami szörnyű titkot rejteget magában. Egy férfi, aki úgy jár, mint az űzött vad. Egy másik, aki sose jön ki a szobájából. Még egy asszony, aki órákig elálldogál a postaláda mellett, várva a levelet, amely sosem érkezik meg. Egy férfi, akinek nincs múltja. Egy asszony, akinek csak múltja van. Boldogtalan életek dohszaga lengi be a házat, mint a kedvenc filmjeimben.

– És te melyik vagy ezek közül?

– Én vagyok a zsidó. Mi más is lehetnék?”

(Don DeLillo: Fehér zaj. Bart István fordítása)

Egy számunkra egzotikus (távoli, idegen) nyelv kódrendszerét megpróbálni felfejteni.

Az ember azt hiszi, hogy a “hatalmas kaland” az a raftingtúra, az El Camino, az óceánjárós utazás, a siklóernyőzés, vagy kivonulni a világból (a sivatagba). Nyilván. De egy jelek és jelentések közötti utazás legalább annyira hatalmas kaland. Vagy – mondjuk – belenézni valakinek a szemébe.

Nincs két egyforma homokszem.

Azok a dolgok, amik elől elmenekültünk (például a sivatagba). Például meguntuk hallgatni jobbra érdemes társainkat arról, miért viselkednek megbocsájthatatlanul (miért működnek együtt egy vállalhatatlan hatalommal – csak, hogy példát mondjak), s miért is kéne mentségeiket meghallgatnunk, s ezzel mintegy feloldozást adnunk nekik. Persze hallgattunk, oldoztunk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint. Mert nem vagyunk sem gonoszak, sem ostobák, nem képzeljük, hogy ítélkezhetnénk.

S hogy aztán mindez ne csapjon át rajtunk, hogy ne kelljen egyik nap arra ébrednünk, hogy minden szarházi, takonygerincű kis csíra és minden hallgatólagos feloldozója (velünk együtt) most már tényleg takarodjon a pokolra – hát eltakarodunk mi magunk.

Vannak ezek az idők, amikor minden sokkal nehezebbnek tűnik, úgy érezzük, megfullaszt a kor. De tudnunk kell, hogy szerencsések vagyunk. Soha máskor nem láthatunk ennyire tisztán. A dolgok boldog időben nem fedik fel valódi természetüket.

Körbejárni a homokvárat a sivatagban. Arra gondolni, hogy itt minden az, ami. És minden ugyanaz. Körbejárni – belégzés, lent tart, kilégzés -, körbe járni. Mint az óramutató, mert hát, istenem már megint, és mindig az idő, az idő, az idő. De legyünk nyugodtak. Előbb-utóbb mindannyian utolérjük magunkat.

Homokvár építés. Kell hozzá: homok, víz.

A homok szárazon alkalmatlan a várépítésre, de még a belerajzolt koncentrikus formák megőrzésére is. A továbbiakhoz a két kezünk elég, szükséghelyzetben akár egy is. Első lépés a vártorony kialakítása, majd a falazat és a bástyák következnek, akár egy valódi várnál. Maroknyi nedves homokból épülnek a részek, kupacról kupacra tapasztva. A vár kezdetben nem hasonlít semmire, de ettől ne ijedjünk meg, ki fog alakulni. Az egyenetlen formákat aprólékos munkával kisimítjuk, egyengetjük, megtisztítjuk a feleslegesen felhordott anyagtól. Előfordulhat, hogy a várat körbejárva aránytalanságot látunk, ilyenkor újra kell gondolni az egyes részek egymáshoz való viszonyát, azután az új tervnek megfelelően elvégezni a módosításokat. Esetenként ez bontással és újraépítéssel jár, amely meglehetősen kilátástalanná teszi a vállalkozásunkat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne engedjük kiszakadni magunkból a vár ideáját. Ne keserítsen a kezünket millió mikrosérüléssel kínzó homok alattomossága. Ha a várunk már nem szenved aránytalanságban, újból az egyenetlenségek kiegyenlítésére, a fölösleges dudorok lesimítására, a lyukak óvatos betapasztására kell koncentrálnunk. Ez a munka türelmet, sok hátralépést és szemlélést és némi kézügyességet igényel, de igazán csak ez éri meg.

Mérettől függően néhány óra alatt előáll majd a vár, amely elsőre elkeserítően nem emlékeztet majd az ideára, amely alapján építeni kezdtük. De ne csüggedjünk. Minden homokvárnak meglesznek a lakó és csodálói, kritizálói és gyűlölői, mielőtt végleg porrá omlik.

Ha valami felé elindulunk és megyünk fél éven (vagy teszem azt 194 napon át), észre fogjuk venni, hogy a mozgásunk lelassult és egyenes vonalúvá s s egyenletessé vált, ahogy számítani lehetett rá. Ez az a nyugalmi állapot (megfelel a mozdulatlanságnak), amelyből a mozgó testet kibillenteni életveszélyes. S kinek is volna hozzá bátorsága?

Sokféle monománia van. A szót pontatlanul használom (no de, melyiket nem?), mindenre, ami monoton makacsul visszatér, mindenre, amivel minden nap foglalkozni lehet. Dolgozni valamin hosszú ideig minden nap. Az író például monomániás. Minden nap minden percében foglalkozik magával az írással, és időszakosan napi rendszerességgel foglalkozik a konkrét szöveggel. Amikor úgy tűnik, hogy nem foglalkozik vele, akkor is foglalkozik. (Belégzés – lent tart.) Minden napja ugyanúgy indul és ugyanúgy ér véget. Minden nap ugyanazt eszi és issza, ha csak külső körülmények másra nem kényszerítik. Bizonyos periódusokban eltéríthetetlen, akár a rögeszmések. (Akár?) A közbeiktatott pihenők ajándék idők (Kilégzés.), amelyeket nem lehet eléggé megbecsülni. Nem is szokták. Se az írók, se mások.