budapest címkéhez tartozó bejegyzések

Könyvhét 2018 – Rekkenés, dedikálás, oda-vissza

Dátum: Szerző:

A könyv legnagyobb hazai ünnepének pénteki napját Debrecenben töltöttem. A Művésztér meghívására érkeztem egy beszélgetésre, Szabó Krisztina kérdezett, én válaszoltam. A Könyvszekrénynél így néztünk ki messziről:

Így közelről:

Így meg még közelebbről:

És volt dedikálás is (azt szerette volna Kriszta lefényképezni, hogy írok, de hirtelen mind odanéztünk – aztán azt is lefényképezte, de ez viccesebb):

Rekkenő hőség volt, ennek ellenére akadtak lelkes, kitartó olvasók, akik ott voltak délután 5-től vagy közben odaértek, és együtt rekkenhettünk. Itt köszönöm meg a meghívást a Művésztérnek. Nagyszerűen éreztem magam (még a MÁV sem tudta elvenni a jókedvem), és köszönöm mindenkinek, aki eljött. Nagy öröm Budapesten kívül is találkozni az olvasókkal.

Vasárnap már Pesten – még pont a hatalmas viharos eső előtt – déltől egyig a Vörösmarty téren voltam megtalálható, a Kalligram standjánál. Így dolgoztak ott a kiadó rekkenthetetlen munkatársai:

Előttem Papp-Zakor Ilka élvezte a fülledt időjárást, megragadtuk az alkalmat könyvcserére.

Azután én rekkentem és dedikáltam:

Nagy élményekkel zártam, például: Először fordult elő, hogy könyvtár számára dedikáltam kötetet (Üdv a Dagály Utcai Könyvtár olvasóinak!), és először fordult elő olyan is, hogy valaki megköszönte a könyvön kívül a posztoljverset-mozgalmat. Jó volt látni titeket, köszönöm, hogy eljöttetek!

Azután még beszereztem én is ezt-azt, persze. Márton László talányos-kalligrafikus-kalligramos Két obeliszkjét:

S azóta olvastam is, és már tudom, hogy a rejtélyes idézet a 87. oldalról van. („Ott van a Nyolc Ló Szőnyeg, nem sokkal nagyobb egy ágyelőzéknél, lágy és hajlékony. A nyolcból hét lónak kék a teste és mustársárga a sörénye, a nyolcadik földszínű és indigókék a farka.”)

Nem tudom, tudjátok-e, de ez a regény egyszerre jelent meg magyarul és németül. S amint egy röpke beszélgetésben most megtudtam, nem fordításról van szó, Márton László párhuzamosan írta a kettőt, méghozzá többnyire úgy, hogy néhány fejezetet megírt németül, azután magyarul. Hűha, nem? Mindenesetre két külön könyvről van tehát szó. Én nem tudok hasonló vállalkozásról, akárhogy is, nagy dolog ez.

De nem ám csak a prózistáké a világ, mielőtt szarrá ronggyá áztam volna, még pont elcsíptem egy igazi költőt. Babiczky Tibor gyanútlanul dolgozott a standon, amikor lecsaptam rá az új kötetével. Mármint, nem csaptam vele agyon, csak meglátogattam.

Aztán jött az eső, a könyveket meg tudtam óvni tőle, magamat kevésbé – próbáltam a budiknál a bódésor hátsó eresze alá húzódni – úgyhogy számomra ezzel az esővel ért véget az idei könyvhét.

Remélem, jövőre is találkozunk. Könyvekkel, veletek, mindenkivel.

Ünnepi Könyvhét 2018 – Itt találkozhatunk

Dátum: Szerző:

Kedves Mind!

Idén az Ünnepi Könyvhéten két helyszínen is találkozhatunk.

Június 8-án, pénteken: Debrecenben a Könyvszekrénynél felállított színpadon délután 5 órától beszélgetés, majd dedikálás. Beszélgetőtársam Szabó Krisztina lesz.

Június 10-én, vasárnap Budapesten, 12 órakor a Vörösmarty téren dedikálás a Kalligram standjánál.

Mindenkit szeretettel várok.

Már kétszer találkoztunk

Dátum: Szerző:

Naplovam

Már legalább kétszer. A körútra kifutó utcák egyikében, mindegy, hogy hol, az nem mindegy, hogy hogy nevezem. Hogyan nevezzem?

Egy darabig használtam én is azt a fordulatot, hogy “kedvenc koldusom” – jobb szavak híján, többnyire szégyenkezve -, de most nem tudom ezt leírni (eltekintve attól, hogy most írtam le), nem az, hogy nem kedvenc, de még csak nem is koldus. Nagyon szépen beszél, udvariasan, kedvesen szólít meg, nem alázkodik meg, de nem is veri bele az orrom a nyomorúságába. Amikor másodszor megszólít, két mondat után eszembe jut, hogy egy sarokra innen találkoztunk pár hónapja, gyanakszom, hogy ő is emlékszik talán rám – én nem hiszem, hogy emlékeznék a helyében -, szerintem nem is iszik – azt hiszem, én innék a helyében.

Kérni és adni egyforma szégyen – ebben egyezünk meg , amikor egymásra nézünk. Már másodszor, tulajdonképpen ettől ismerek rá. Én nem szoktam ilyen nyílt tekintettel találkozni, úgy értem, nemcsak akkor amikor aprót kérnek, hanem sehol. Legközelebb, ha ráér, én is rá fogok érni. És majd meglátjuk.

Beleszaladok, kirohanok, erre bejövök

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Igazán adakozó típus vagyok, ha tehetem – néha akkor is, ha nem – adok aprót, cigit, vannak rendszeres és alkalmi adományaim, a használt ruhákat is külön gyűjtöm. Kerülöm a konfliktust. Én inkább elhúzok a picsába helyszínről, minthogy bármi mást tegyek, ha helyzet van. Elmegyek, nem megyek vissza többet, ez az én szokásom, kezelhetetlen helyzeteket nem próbálok kezelni, ha egyszer nem tudom őket, ugye.

De tegnap az a srác kihozott a sodromból. Kérni egyszer, nem kapni, rendben van. Akár meg is lehet sértődni, ez már nem tartozik rám. De egy óra múlva újra kérni, felháborodni, átkozódni, poklot emlegetni (hahaha), ordenáré cirkuszba fogni az éjszakai utca kellős közepén, arra már én is azt mondom, hogy: nono! Nem, nem ezt mondom. Azt mondom, hogy: Idehallgass, ha kérsz és valaki ad neked, ahhoz van jogod, hogy tiszteletteljesen megköszönd, de semmi máshoz, ne merj engem kérdőre vonni amiatt, hogy mit adok és mit nem, mehetsz vissza abba az irányba ahonnan utánam jöttél, most, ezt a beszélgetést pedig befejeztük. Belemondom az arcába, végig a szemébe nézek, de ne legyek ilyen finomkodó, ezt én éjjel az utcán egyáltalán nem mondom, hanem legalábbis kiabálom, tíz centiről, és mutatom, hogy merre kell menni és persze megfordul a fejemben, hogy most leordít vagy megkésel vagy megüt, de nem érdekel.

Ehelyett azt mondja: Te pszichopata vagy. Bejössz nekem.

Az élet szép. Kinek magyarázzam?

 

ÁlomMetrón képzelt utas

Dátum: Szerző:

Naplovam, álom verzió

Keveset alszom, ritkán álmodom. Zaklatott, ihletett pillanatokban kuszát, gyorsat, felkavarót és újabban mindig a Várost.

A Város mindig nagyobb, idegenebb és ismerősebb, mint ébren, más városok épületeit, tereit, egész kerületeit nagyvonalúan magába fogadja, sosem tudom, hol bukkanok felszínre, általában Astoria, Keleti vagy Nyugati a kijárat, nem tudom, miért, nincs összefüggés a felszíni objektumok és a kijárat neve között. Álom Város magányosabb, de befogadóbb, mint a valódi. Koszosabb is. Szebb is.

Mai álmom szövevényes alagútrendszerében a Nyugatiban szálltam át a 4-es metróra, és összetalálkoztam azzal, Akit Szívből Igazán Szeretek, lebegtünk felfelé a mozgólépcsőn, a Város koszorús ereit rajzolta ki az áramló tömeg, ő is sodródott a sorban a többiekkel, beengedett maga elé, nem minden hátsó szándék nélkül, pezsgett minden, a mindenben benne mi. Egy egész napot átfogó álom legmeghatározóbb pillanata, pedig a délelőttöt is együtt töltöttük, anélkül persze ez az összefutás se lett volna ilyen felemelő, közben mindent áthatott a meleg, a nedvek, izzadság és az öröm, pedig éppen nem is sütött a nap a felszínen, egy leginkább londoninak rémlő épület mögé bukott le éppen, amikor a felszínre értünk. Valahol ott lesz vége, amikor el kell köszönni, mindenkinek mennie kell a dolgára, érdekes, mindketten intézünk valamit, valaki másnak (ő a családnak, én egy a baráti társaságnak készülök átvenni és leszállítani egy közelebbről meg nem határozott tárgyat), egyikünk se ér rá, egyikünk se teheti, amit akar, de ez az ötperces metrózás, öt perc lebegés valahogy nagyon megéri, úgy köszönünk el, hogy ha nem is holnap, de hamarosan újra látjuk egymást.

Ebben semmi furcsa nincs, csak akkor, amikor ráeszmélek, hogy ASzISz, úgy tűnik, azonos a valóságos önmagával, de én nem. Én az a csaj vagyok, akit a (talán soha el nem készülő) Hosszú Szövegben írok. Évek óta, persze. Jó lenne, ha legalább az álmaimból kitakarodna.

Naplótöredék aluljáróval

Dátum: Szerző:

Valószínűleg a város három legnyomasztóbb metróaluljárójában benne van ez a miénk, mégis otthonossá vált nekem valahogy, talán az idő, és egy kicsit színpadias is most, hogy minden kiürült számomra, úgy próbálok kapaszkodni az olvasmányaimba, mint a fogantyúba a metrón, de valahogy most nem tudnak megtartani, nincs erejük, az irodalom tévedés, szinte félek a betűktől, biztosan ennek is van egy szép latin műneve, mint a hosszú szavaktól való félelemnek: Hippopotomonsztroszeszquipedaliofóbia, elképzelem a fóbiást, aki retteg elolvasni a diagnózisát, csodálatos, közben felérek a mozgólépcsőn, mindig a lépcsők, mindig a járatok, fúrjuk magunkat, kis férgek a város testébe, és megint elmegyek a kerekes állvány mellett, Mit üzen valójában a Biblia?, mindig ez a kérdés van rajta, szeress, mondom magamban, üvegesre tompul a tekintetem, az ilyesmit megérzi az ember, átvágok az aluljárón, a kilenc kijárat közül az enyém felé, nem is megyek, mintha görkorcsolya lenne a lábamon, az ujjaimat kifeszítem, csak úgy, lazán hagyva a karomat, az ujjaim most sugarak, úgy érzem ragyog a tenyerem, soha többé nem fogok csinálni semmit, gondolom, szeretek, téged, te barna kabátos, aktatáskás, szakállas fickó, és téged is, körömlakkárus lány, és benneteket, pizzakészítők, még téged is, te ősz halántékú jó negyvenes rohadék, aki tegnap a helyemre ültél a villamoson, pedig láttad, hogy két óriás szatyorral a kezemben épp leülni készülök arra az egyetlen szabadon maradt ülésre, és titeket, szerencsétlen arcú ellenőrök, és téged, te hajléktalan a régi telefonfülkék alatt a földön, és téged, nagymellű pénztárosnő, aki mindig beszélgetsz velem valamiről, és téged is, kismellű, aki nem, és téged, szomorú arcú, fiatal anyuka vékony kisfiúval, és téged, te kazettás magnóból zenét szolgáltató, kopott borostájú öregember, és én lepődöm meg legjobban, amikor tényleg sikerül.

Széljegyzet július 5-höz

Dátum: Szerző:

Sokunk fejében él az Ideális vagy Normális Világ utópiája, ahol minden jobb, mint itt, ahol élünk, aminek nem kéne lennie, az ott nincs, és ami van, az meg úgy van, ahogyan lennie kell. És mindenki tudja, hogyan kellene lennie.

Az én Ideális Világomban például nincs Színes Felvonulás, vagy van, de mondjuk fiestának vagy karneválnak hívják, és arról szól, hogy színesen lenni jó.

És ezen a fiestán nincsenek rendőrök, kordonok, fölöslegesen kimondott mondatok, süket fülek, hiábavaló kérések, nincsen ott karámba terelt, megfélemlített ember egy se, nem kell a testi épségére vigyázni senkinek, nem kell „a rendőrség által kijelölt és biztosított útvonalon” elhagyni az ünnep területét – mert ünnep, az viszont van -, nincsen fölösleges izgalom, nem mondják, hogy tedd el a szivárványos kitűződet, zászlódat, kendődet, rejtsd el a meggyőződésed, a magad érdekében légy szürke, láthatatlan, védd magad, és nincsenek engedélyezett fegyverek, nincsen táska- és identitás-ellenőrzés, és nincsenek mocskos nácik, akik azt ordibálják, hogy mocskos buzik.

Prideális világ