Oké

Naplovam

Oké, akkor most elkezdődik, hogy eldőlnek a dolgok. Oké, arra dőlnek, amerre a lehető legrosszabb. Ez egy lavina. A várásnál még elvileg ez is jobb, gyakorlatilag nem tudom. Gyakorlatilag az a sokat emlegetett reményhal ilyenkor fehér hasával fölfelé úszik a légben, mindenhol bezavar a látómezőbe, mint a retinára tapadt nanométernyi porszem.

Az ember ilyenkor elszalad valakihez, visszaélve türelemmel, bizalommal, csak azért, hogy ne otthon érje a szégyen. Hogy nem bírja visszatartani. Az elkeseredést. Ne a gyerekek előtt.

Ennyi maradjon már meg.

Annyi mindenre kell várni

Naplovam

Az életem egy parkolópálya. Nem most érzem csak ezt, mindig éreztem, de most erősödött fel bennem igazán. Illetve, nem. Időnként felerősödik és most időnként van. 2011-12-ben éreztem először nagyon erősen, hogy valami belőlem vagy nekem hiányzik a belépéshez. …a vonalkód széle, nem engednek be vele a messzeségbe… 

Most 2017 van, szóval legalább öt éve (felnőtt életem ötödében) érzem ezt a dolgot, de az igazság még csak nem is egészen ez, mert régebb óta, csak akkoriban mindig volt valami, ami elterelte a figyelmemet (gyerekszülés, halálesetek a családban stb.). És mindig meg is tettem mindent azért, hogy ne gondoljak erre, ne így fogjam fel. Most is megpróbálkozom ezzel. Gyakran. Minden nap. Egyre erőtlenebb kísérletek valamire.

De mire várok? Várok például levelekre, heteket, hónapokat várok nyomorult levelekre, egy-egy igenre vagy nemre, vagy néha egy talánra, ami a legrosszabb, mert soha nem lehet tudni, mennyi idő megint (esetleg egy újabb talánig). Biztos vagyok benne, hogy nem teszek meg mindent, hogy ne így legyen. Csak azt nem tudom, hogy mi lenne az a minden, amit én boldogan megtennék.

Várom, hogy leteljen a határidő, beteljen az év, lejárjon a mosógép, kifusson a film, betöltődjön a weboldal, kijárják a sulit, megfőjön a tojás, megszáradjon a gyanta, hogy valaki odanézzen, idenézzen, elolvassa, intsen (bólintson vagy leintsen), átengedjen, megbuktasson, dőljenek el a dolgok, legalább átmenetileg dőljenek el végre valamerre.

A fenti Kispál-idézet úgy folytatódik, hogy …de én be akarok menni, van nálam fegyver, vagyok olyan erős, mint egy erős ember… de sajnos ezt már nem érzem. Nemhogy az erőt, de a bemenni akarást sem. Na és?, van ez a lemondó típus. Ha lekopott a vonalkód, ha nem engednek be, akkor itt ülök és nézek magam elé szomorúan, hogy hát basszameg. Sziasztok odaát! 🙂

Kihúztam a fejemet a hurokból

Naplovam

Tudjátok, van az a rész a The Sopranosban, amikor Tony komoly bajba kerül a Bevilaqua-gyilkosság miatt, mert van egy szemtanú, akit persze nem találnak és vészesen közeleg az idő, hogy lecsapjanak rá. Ő azonban arra készül, hogy lelép a hatóságok elől, gondoskodik a családjáról és összepakol az útra, amikor a szemtanú váratlanul (és tényleg magától) visszavonja a vallomását. Akkor Tony ül Melfinél, a pszichiáterénél, valami hihetetlenül zsivány, megkönnyebbült mosollyal és azt mondja: Kihúztam a fejem a hurokból. És örülök neki.

Ezt érzem most, ahogy kezdek kiszakadni abból a világból, amibe olyan fölöslegesen mentem bele, sőt lovalltam bele magam, amibe annyi energiát fektettem, de úgy tornyosult fölém, körém, mint Kafka Perében az igazságszolgáltatás. Hogy soha nem tudtam, hol férkőzzek hozzá, vajon mi állja az utamat, kinek, hol kéne kétes értékű gesztussal kifejeznem a nem is tudom, mit, mikor hol kéne megjelennem, mit kéne mondanom, egyáltalán, mi a búbánatot akarjak, ha egyszer oda kerül a sor, hogy végre akarhatok valamit, s mindezeket máig sem tudom. Én egyáltalán nem vagyok jó ezekben a játszmázásokban. Ez nem azt jelenti, hogy bármit feladtam volna, csak azt, hogy kiléptem a körökből, amikben eddig toporogtam, és mostantól megint kizárólag magamra hallgatok.

tony-soprano

2016 annyira szar év volt (és egyáltalán nem csak a halálesetek miatt, sőt), amilyen talán utoljára nekem 2011-12 között volt, amikor minden poklok poklát jártam magánéletben és egy kézirattal is (mert persze minden egyszerre romlik el). Azt a kéziratot sem adtam fel egyébként, ha valakit érdekel, mutatom, mit csináltam belőle egyedül. (Nem mondom, hogy nem lett volna sokkal jobb, ha nem egyedül kell csinálni, de egyszerűen lehetetlen volt, falakba ütköztem – viszont van ott a linken 15 szöveges értékelés, ami azt mutatja nekem, hogy jobb így, mintha fiókban maradt volna.)

Energiát, időt most már csak olyan dologba fektetek, amiről azonnal tudom, hogy nekem megéri. S hogy mi az, hogy megéri? Az nagyon sok minden. Megéri érzelmileg vagy anyagilag. Például az ékszerkészítéssel akkora mázlim van, hogy mindkét szempontnak megfelel. A jótékonykodás is azonnal megéri, a tanulás is azonnal megéri (a tévhittel ellentétben), egy színházba menés, egy mozi, egy kávé mind-mind azonnal megéri, még akkor is ha rossz a film. Ami nem éri meg, az a várakozás, toporgás, bizonytalanság, a talánok és esetlegek hatalmas erdejében bolyongás semmilyen körülmények között, soha nem éri meg. Mégis újra meg újra éveket pazarolok rá. Ezért is írtam ezt a posztot, emlékeztetőül, hogy ne.

Akkor most a soknál többet

Naplovam

Szeretek beszélgetős műsorokat hallgatni (még akkor is inkább hallgatom, ha eredetileg tévés műsorok, amiket én rendszerint utólag, neten nézek meg). Szeretek egyébként beszélgetős könyveket, cikkeket olvasni is, de az élőbeszédet mégis jobban. Van az a szokásom, hogy átlagosan heti egy (két) estét, éjszakát azzal töltök, hogy ilyen beszélgetősöket nézek és hallgatok (közben dolgozom valamin).

Szeretem ezekben, hogy van idő a személyiségnek kikukucskálni a sablonos kérdések között, néha el is indul valami igazi (ez nagy dolog, nagyon nehéz jó beszélgetést csinálni), figyelem mit mondanak és mit hallgatnak el a különféle ismert emberek, rendezők, írók, színészek, mondanak-e érdekeset, szeretem, ha olyat mondanak, amit én is pont úgy gondolok és még jobban szeretem, ha olyat mondanak, amire nem is gondoltam. Szeretek elgondolkodni. Kicsit néha rossz, hogy nem kapcsolódhatok be a beszélgetésbe, de ha megtehetném, biztos nem jutna eszembe az, ami így itthon ücsörögve eszembe jut, úgyhogy valószínűleg csak hallgatnék, mint a szar a gazban sült hal.

Most arra figyeltem fel, hogy a mai két-három beszélgetésben mindenki arról beszélt, hogy akkor dolgozik nagyon sokat, amikor valami a munkán kívüli életével nincs rendben. Rám többnyire azt szokták mondani, hogy sokat dolgozom (értsük ezalatt az írást, meg a kézműves dolgokat, és még sok mindent, ami összefut nálam), épp ma kérdezte tőlem Koromgyerek, hogy hány vasat tartok a tűzben, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy sokat, de helyesen úgy kellett volna, hogy túl sokat. Ezt nem mindig érzem, sőt általában nem érzem, csak azt a káros következményt, hogy folyton rettegek és a megíratlan házi feladat nyomasztása ül rajtam. Hogy nem csináltam meg. Nem válaszoltam meg. Nem mentem el érte. Nem vittem el. Nem olvastam el. Nem írtam meg. Nem tanultam meg. Nem fizettem be. Hogy mindjárt valaki lecsap rám, hogy nem készültem el valamivel (bármivel, bármilyen értelemben). És általában le is csapnak, többnyire azzal, hogy hát megint nem voltam jelen A vagy B ponton/szerepkörben, amikor pedig meg vagyok ezzel tisztelve, hát igazán tehetném. Tehetném.

És most (az utóbbi egy-két hónapban) még többet vállaltam, amivel még több mindent szorítok ki a napi ébren töltött kb. 18 órámból. Két értelemben is, egyfelől többet hozok ki belőle, másfelől valóban többet szorítok ki, több minden van, amire egyszerűen nem jut időm. A legjobb az (volna), ha semmiféle más gondolkodásra nem volna időm, de sajnosbasszameg, valahogy mégis van. Ahogy a nagymamám falvédőjén állt arról, hogy kell jól gazdálkodni: Jusson is, maradjon is. Na, hát nekem nem marad, de jut.

Lehet, hogy nem lehet

Naplovam

Vajon másnak is ismerős az az érzés, amikor a közvetlenül mellette élő ember a vele kapcsolatos dolgokban teljesen diszfunkcionális, míg minden mással kapcsolatos dologban normálisan tud működni és nem tudja megfejteni, mi lehet ennek az eredendő, igencsak kétes kiváltságnak az oka? És nem tudja elgondolni, mi vezetett mégis valamiféle eszelős ragaszkodáshoz.

Végignézek az elmúlt éveimen, évtizedeimen és olyan lehetetlen (fikciónak is pocsék) helyzetekben látom magam, amikor például a gyerekeimnek magyarázom, hogy az apukájuk nem szereti jobban náluk a más gyerekét (…igen), vagy magamnak magyarázom, hogy nem azért nem lehet hazajönni a kisbabához, vagy nem azért nincs megoldva egy egyszerű háztartási probléma évekig, mert ezt az otthont nem lehet szeretni, hanem egyszerűen csak feledékenységből, kényelmességből, nemtörődömségből, figyelmetlenségből. De lehet, hogy nem lehet.

Lehet, hogy nem lehet szeretni egy olyan otthont, amilyet én teremteni tudok, lehet, hogy nem lehet megbecsülni olyan dolgokat, amiket én becsületre méltónak találok, lehet. Lehet beszélni és lehet hallgatni ezekről. Egyik rosszabb, mint a másik. Csak még nem tudom, melyik az egyik és melyik a másik.

Körcella

Azt mondom a kezemből kicsúszó, konyhapadlón csilingelő kanalaknak és villáknak, hogy az isten rohassza rátok az eget, szájbabaszott szar szemetek, a kurva anyátokat, tetves, rohadt gecik, de nem rájuk gondolok. Másra se gondolok, gondolok itt mindenre. A vége ez, amikor már a tárgyaknak is kurvannyok!

Egy fonalát vesztett mérges pók sző most újra körbe engem, mert nincs jobb ötlete. Befelé őrjönghetek. Újra meg újra nekifutok a világnak, kimegy a bokám, meg kell állni, a láthatatlan akadály azonnal összezár körülöttem.

Nullpont, elindulás előtt vagyok megint. Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet. Azoknak az optimistáknak, akik minden évben legalább egyszer szeretnek elindulni, de nem szeretnek megérkezni. Egyes kultúrákban lúzernek nevezik őket.

Ez itt a vihar szeme.

Körcella, faltól falig sem lehet benne járkálni, csak körbe, körbe, mint a krétakörbe fogott hangya. Külön érdekesség, hogy ha otthagyjuk, előbb-utóbb eltűnik a körből. Senki sem fogja tudni, hova lett.

Nagy Kultúrák kis halottai.

Kilégzés – belégzés

Naplovam

Az egész, mint egy alap jógagyakorlat. (Gyakorló jógászok nézzék el nekem a felületes fogalmazást.) Vagy hát a jógagyakorlat olyan, mint az egész, nyilván. Az egész ezen a ki- és beáramláson forog vagy múlik ugyanis, illetve ennek az ismeretén vagy nemismeretén. Nagyon nehéz felmérni, mennyit tudunk kiadni magunkból anélkül, hogy valamit befelé is áramoltatnánk. A visszatöltés pedig nem jelenthet pusztán csak nullára hozást, nem elegendő éppen nullán lenni, mert akkor a következő kilégzéssel azonnal mínuszba kerülünk.

Szerintem a megszerzett tudás (és vele arányosan persze a felejtés) az, ami elengedhetetlen a töltéshez. A tudás pedig sok minden. Tapasztalás, érzékelés (ami sokszor csak nézés, olykor meg bámulás), olvasás, beszélgetés vagy konkrét tanulás és egyáltalán nem csak intézményes keretek között (sőt, talán sőt). Olykor minden másra fordított idő elvesztegetett időnek tűnik. Nehéz felismerni azt is, mit vesztegetünk el, én nehezen ismerem fel legalábbis. Talán nem is mindig derül ki azonnal, talán jóval több az olyan időnk, amiről csak utólag látjuk, hogy annak ellenére, hogy elvesztegetettnek tűnt, mégis jól használtuk fel.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor azonnal érezzük, hogy az időnket jól (jóra) használjuk, később sem bizonyul tévedésnek. Ez valahogy jól van beépítve.

Sok évet nézek vissza, és kérdezem, ugyan, mivel töltöttem?, és sokszor csak ismerősök, barátok kívülálló tekintete tud segíteni abban, hogy lássam, jól használt idő volt. Ebben a mindent önsúlyban mérni próbáló, teljesítményorientált, percekre beosztott világban egyáltalán nem könnyű látni ezt.

Más időszakokra magam is elcsodálkozva nézek, hogy csinálhattam (tanulhattam – mert a tanulás sokszor csinálás) annyi mindent egyszerre vagy éppen olyan rövid idő alatt. S ezek nem mindig kézzel fogható dolgok, legtöbbször nem azok. Maradnak rajzok és sorok, nem sok, mert az ember idővel szelektálni is meg tanul, meg kell hogy tanuljon, és maradnak emberek (élők vagy holtak), arcok, egész világok, ahogy a jól írt és jól olvasott könyvek is kiadják a formájukat, megszerzett képesítések és megszerzett tudások, úgy is mint gyakorlottság, úgy is mint ismeret, és persze maradnak az elszámolhatatlan idők. Ha abból van kevesebb, azt hiszem, akkor csináltam jól.

És mindig csodálkozom, ha rábukkanok egy-egy olyan időszakra, amikor látszólag üresen teltek a napjaim. És mindig csodálkozom, amikor kiderül, hogy mi mindent tanultam meg éppen akkoriban.

Elég jól megtanultam például adni (érintést, gyógyszert, fizikoteápiát, hallgatást, kérdést vagy időt, mikor mire volt szükség), és elég rosszul (vagyis semennyire) felismerni, mikor kellene visszatölteni. Most ezen dolgozom. Sok bukás van benne.

Megint egy

Naplovam

Megint eltelt egy vasárnap, az ördögé ez is.

(Emlékszem pár éve még a gyerekekkel, a nagy ebédek vagy utazás a távoli nagyihoz, meg a szokásos esti rutin,  körömvágás, ágyneműzés, hajmosás, két hosszú sörény végeérhetetlen szárítása, nevetések, szappanos szagú esték, mind arról szóltak, hogy a hétnapos szakaszokra osztott életünk kiválóan halad ezekben a ciklusokban, most egynek a végére értünk, megtárgyaltuk, mi volt az előző hat napban, és most, azaz holnap, elkezdődik egy újabb hétnapos élet, és szerencsére minden rendben van, mindenre fel vagyunk készülve.)

Egyformák kezdenek most lenni a napok, és a napok egyformásodása mindig valami rosszat jelent. A hírek, az érzések, amik elfognak, a levegő, a hangulat, ami körülvesz, napról napra egy kicsit savanyúbb, komorabb, de mindent megszokunk, mert a hétnapos szakaszokra osztott világban mindig csak a következő napra lehet figyelni. Már az is valami, ha az előző hatra vissza tudunk nézni, de legtöbbször alig sikerül. Minden nap megszokunk valamit, ami egy árnyalattal sötétebb, mint a tegnapi, de úgy gondoljuk, hogy ezt még igazán ki lehet bírni.

Ismeritek a béka-kísérletet, amikor egy békát beletesznek egy fazék vízbe? Ha a víz forró volna, a béka azonnal kiugrana belőle, még ha kicsit meg is égne, megmenekülne, mert erős hátsó combjait az isten is arra teremtette, hogy akármilyen magas falú fazékból kiugorjon velük. Ha viszont a víz éppen kellemes, a béka kiválóan elvan a fazékban, ilyenkor aztán alá lehet gyújtani, szép lassan melegíteni, tizedfokról tizedfokra, mindig épp csak annyival, amennyiről azt gondolja, hogy ezt még igazán ki lehet bírni. A béka sosem ugrik ki, mert nem fogja észrevenni, amint a környezet hőmérséklete oly mértékben emelkedik meg, hogy a fehérjéit kicsapja, az életfunkciói megszűnnek. Ott fog megfőni a béka szó szerint a saját levében.

Így sötétedik be körülöttünk, már valami koromfeketeségben tapogatózunk, de a bejáratott útvonalakat nem tévesztjük el, ezért azt hisszük, látunk.

 

Elégtelen

Naplovam

Soha, de soha, semmi, de semmi.

Nem lehet annyit adni, annyit hallgatni, annyit elnézni, annyit tanulni, annyit felmutatni, annyit tudni, annyit mosolyogni, annyit szopni, annyi felé osztódni, annyira odafigyelni, annyira odaállni, annyira megérteni, annyira szeretni, annyira jó triplacsokis kekszet sütni, annyira ápolni, annyira eltakarni, hogy elég legyen.

Ne haragudj, kedves Világ, ne haragudjatok, kedves barátaim, ismerőseim, rokonaim, szerelmeim, én nem tudok olyan jó lenni.*

Mint.

__________

*Így aztán végül nem vagyok senkinek. Nem vagyok senkinek.

Áltat jazz

Naplovam

Nem áltathatom magam tovább: nagy önáltató vagyok, be kell látnom, ha mindent végiggondolok. Én például mindent el tudok képzelni arról, aki egyszer hazudik nekem (de olyan isteneset, hogy mondjuk nem tud kimozdulni otthonról, hogy találkozzunk, aztán persze kimozdul és mással tölti az időt), de aztán mégis mindig meggyőzhető vagyok arról, hogy én azért egy Fontos Valaki vagyok. Az ember ilyen hiú és ostoba. Még magában mentségeket is képes keresni másoknak, akik egyébként pedig nagyon is jó kis mentségeket gyártanak magunak. (Pl. Azért hazudok, mert te rosszul kérdezel. vö.: „Apa azért iszik, mert te sírsz.”)

Aki önáltat, jól rábaszik, mert aki egyszer nem, az sosem lesz Fontos Valaki, azok mindig Valaki Mások lesznek.

És most akkor jazz, mert az van a címben, meg mert hallgassunk. Finálé: