élet címkéhez tartozó bejegyzések

Napni jó, adni jó, minden jó

Dátum: Szerző:

Naplovam

Még a hideg is jó. Ahogy kilépek a téli dzsekimben, és a kivörösödött szememet hűti, és beáramlik az orromon a jó hideg levegő, az is jó. Hogy van, az jó, a vanás a jó az egészben, és szép az ég, délután még a nap is kisütött, de jó volt!, és estére jók a fények és mindenki jó, aki épp megy a dolgára meg haza, azt akarom nekik mondani, hogy jó, hogy vagytok, emberek, hogy vacsorát csináltok, kiflit vesztek, leparkoltok a kerítés mellé, kukába dobjátok a szemetet, vagy mellé, úgy is jó, minden jó, az élet az jó az jó az jó.

Aki nekifutok az olvashatatlan könyveknek a nézhetetlen filmeknek is újra meg újra, mert nem igaz, hogy valami nem jó, hátha jó, én ma nagyon örülök annak, hogy vagyok, mondom és találok egy ilyet, itt a telepen, este:

takeasmile

Köszönöm, Kedves Ismeretlen, ez egy nagyon jó ötlet volt, mosolyogtam is, hoztam is egyet magammal és ez is jó, mindig van nálam most már a telefontokomban egy mosoly.

DE AKKOR HOGY LEHET, hogy ugyanén állok a tükör előtt és azt érzem, amit utoljára hét éve, amikor az apám meghalt (kilenc évvel azután, hogy az anyám meghalt – ezek az én kedves páratlan számaim), pontosan ugyanazt, hogy én ezt még egyszer nem tudom végigcsinálni. És nem kapok rendesen levegőt.

Hogy minden készen

Dátum: Szerző:

Naplovam

natposterHogy minden készen volt mindig, elég régóta tudom. Nem akkor jöttem rá, amikor a születési évemben megjelent verseket olvastam, az csak egy érdekes adalék volt hozzá, sőt inkább olyan, mint egy kutatás, kis utazás befelé: lásd, minden ugyanúgy megvolt már akkor is, pontosan abban az évben is. Minden megerősített ebben a kezdetektől, a görögök, a Nagy Oroszok, az Érzékeny Franciák és a Borongós Angolok mind, mind, mindenkor.

Nincs annál felkavaróbb és megnyugtatóbb érzés, mint hogy nincs dolgunk a világon.

Azért amikor a kis könyvtáramat rendezem – vagy éppen feldúlom és örökre elrontom a konstrukciót – vagy felemlegetek szerzőket, sorokat, mondatokat, újraolvasok valamit vagy éppenhogy előbányászok egy félig elfelejtett, számomra ismeretlen kötetet, az az érzésem támad, hogy teszek valamit. Mint egy kis hangya, egy nagy közösség része vagyok, azé a közösségé, aki az egészet életben tartja.

Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

Kisebb bajok

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Azt hiszem, ebben az országban nemcsak a foci meg a politika az, amihez mindenki ért, a gyógyítást is nyugodtan ide sorolhatjuk. Így vagy úgy, de mindenki szakértőnek érzi magát a témában, ámbár én maradi vagyok, orvosokra, mentősökre, azok közül is az ismerősökre szoktam hallgatni, utóbbiakra már csak a közös kamaszkor okán is, ők aztán igazán tudják, mennyire vagyok felelőtlen és máskor meg mennyire paranoid hipochonder – persze csakis magammal kapcsolatban.

Mindenesetre, egy kisebb baj is bőven elegendő, hogy kihozzuk a térítő szándékot mindenkiből, merthogy nyilván ebben is van egy hatalmas megosztottság ma Magyarországon, miért ne lenne? Vannak a csak-nyugati-orvoslás-hívők meg az ezoterikusok (utóbbiak lehet, hogy  megsértődnek, de egy kalap alá vettem itt most mindenkit a homeopatáktól a kuruzslással foglalkozókig).

Miközben, akár egyiket, akár másikat tanulmányozzuk (a kifejezés máris magyarázatra szorulna, de mindegy, mert aki nem szokott semmit tanulmányozni, úgyis úgy hiszi, hogy szokott, aki meg szokott, az érti), hamar rájövünk, hogy nem létezik kizárólagos igazság. Egy ilyen kis naplóföljegyzében nem vállalkozhatok még arra sem, hogy felvázoljam azokat a pontokat, amik egyáltalán a kérdésekhez elvezethetnek – a tanulmányozás során úgyis találkozik velük, aki akar, egyetlen dolgot említek: minden betegség orvosi leírásában találkozunk a nehezen megfogható “lelki” eredettel, ami stressztől kezdve nagyon sok minden lehet, és csak azért említem, hogy lássuk, egy teljesen egyszerű nátha is adhat fel komoly kérdéseket.

Annyit azért jegyezzünk meg, hogy az antibiotikum idestova (saccolok) 20-30 éve nem számít mindent vivő csodaszernek, túlzott fogyasztása pedig ahhoz vezetett, hogy mára kitenyésztettük azt a szuperbaktériumot, ami minden általunk ismert antibiotukumnak ellenáll. És nem szeretnék senkit elkeseríteni, de vírusfertőzés kezelésére meg sose volt alkalmas. Ja, hogy mi a különbség a vírus meg a baktérium között, mi? Na, hát pár év kitartó olvasgatás és máris kiderül még ezen kívül számos érdekesség. Már annak, aki szeretne tisztában lenni a dolgokkal. Akinek meg pont elég, hogy valakije egyszer orvosírnok vagy kórházi takarító volt, legalább ne terjessze a hülyeséget, legyen szíves. Köszönöm az enélkül is egyre butuló magyar lakosság nevében.

 

Olyan jó kis élet van még

Dátum: Szerző:

Tűnődő naplovam

„Nem vagy egyedül”

„Szeretlek”

„Sokan szeretnek téged”

„csak az van, hogy szüksége lenne rád a kibaszott világnak, oszt ha kinyírod magad, az nem ebbe az irányba mutat”

De a rétek halványak, letérdelni nincs idő.

Nincs idő, nincs idő.

(Amit sokan csinálnak, csinálja-e valaki igazán?)

Nézelődöm tenyérnyi világomban, milyen kibaszott fennkölt vagyok, milyen esetleges, mennyire mellékes körülmény.

Boldogan aludnék el, ha el tudnék, rendesen.

Azzal szórakozom

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Néha érzem, hogy semmi és senki nem érdekel, közben tudom, hogy ez nem igaz.

Azzal szórakozom, hogy hagyom kifutni a lábam alól a talajt. Például elfelejtem, hol van a telefonom, napokra (Napokra elfeledtelek / döbbentem rá egy este / üres zsebemben álmosan / cigarettát keresve), esténként persze megtalálom, töltőre teszem, vagy ha utazom, akkor is megkeresem, de napokig nem veszem fel ha hívnak, mert nem hallom, ottfelejtettem a kanapén a sárga díszpárna alatt (díszpárna, használja még valaki ezt a szót? nektek nem a keresztszemes meg a hímzett, nagymamaféle párna jut eszetekbe róla? na, ez nem olyan), felkeléskor az ágyra dobtam, talán még a paplan is rákerült.

Azzal szórakozom, hogy elolvasok olyan cikkeket, amikben ötven éve Argentínában élő magyar asztalosok megfejtik a Biblia meg az ókori Egyiptom összes titkát, amikből persze kiderül, hogy nemcsak Ádám és Éva volt magyar, de Ízisz konkrétan a Szent Szűz, a hieroglifa meg rovásírás.

Azzal szórakozom, hogy beleolvasok cikkekbe és blogokba, amiket ki nem állok, hosszú, unalmas, érezhetően erőltetetten zavarossá tett szövegek, ehhez képest az argentin asztalos egy büszke bölcsész, értelmes és logikus mondatokkal.

Azzal szórakozom, hogy le fog járni. Ma két ilyen e-mailt is kaptam, az egyik egy online könyvesbolt pontgyűjtő akciója, amiben elévülnek a pontok, ezt leszarom, a másik a személyi igazolványom, szeretném ezt is.

Azzal szórakozom, hogy halogatok, úgy halogatom az írást, hogy közben kiürül belőlem minden, el is felejtem, hogy egy mondat miből áll (alany, állítmány?), sok szemétiformáció mos át, a feleslegességük, érdektelenségük, ostobaságuk szórakoztat egy ideig, aztán kiürít, lesz egy fémes, üreges terület a mellkasomban, bádogkuka, ezt írtam már valahol, üres, mint a szemeteskocsiról az út szélére visszadobott péntek délelőtti bádogkuka.

És akkor azzal szórakozom, hogy hagyom, hogy megteljen addig, amíg feszít, amikor majd már nem tudok mit tenni, csak írni, hagyom, hogy gyűljön fel bennem minden, minden, mint a bőr alatt a genny.

Különben mindig a játék a lényeg

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Nem tudom, persze, csak így magamnak fogalmazgatom, ez a blog az egyetlen amit igazán hobbiból csinálok, semmi értelme és mégis csinálom, kedvtelésből, a kutya nem kényszerít rá és én se akarok tőle semmit, csak ideírok néhány dolgot, ami megfordul a fejemben, lehet, hogy később még meg is gondolom, ez mondjuk ritka, mert ha végre van időm leírni, akkor már inkább csak azokat írom le, amiket már sokszor meggondoltam és eljutottam velük valamiféle viszonylag stabilnak nevezhető álláspontra, és annak meg szoktam örülni, mert az életben a viszonylag stabil a legtöbb, amit el lehet érni, főleg a jelentéktelenebb kérdésekben, persze a Nagy Kérdésekkel kapcsolatban is előfordul, de azért mindegyiknél mindig nyitva marad az ajtó.

Szóval nem tudom, persze, de egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a játék az egyetlen lényeges dolog, hogy ti például szerettek-e kilépni az ajtón és elgondolni, hogy Valaki Más vagytok, vagy elutazni, mert utazás közben és idegen helyen az ember mindig kicsit Valaki Más és ha már az, akkor rádob még egy lapáttal és egészen komolyan eljátssza, hogy ő most az a valaki, vagy például szerettek-e, csak egy kicsit, belépni mások életébe, kipróbálni, milyen lenne máshol élni, milyen lenne egy másik lakást nevezni otthonnak, kanárit tartani vagy kutyát, sétálni egy másik környéken, másfajta szekrényből venni ki reggel a ruhát, más kilátásban gyönyörködni vagy utálni, elképzelni és ha van rá egy lehetőség kipróbálni, milyen lenne, milyen pontosan.

Közben végig tudni, hogy ez játék, hogy ha úgy lenne, az már más lenne, de néha meg annyira bele lehet élni magát az embernek, hogy az izgalmon túl már a belefásulást is megérzi, mert minden folytonosságban van valami fárasztó, és kiderül, hogy mennyiféleképpen lehet belefásulni a dolgokba, hogy az se ugyanaz mindig. Hogy megfáradni mennyiféleképpen lehet valamiben, hogy mennyiféleképpen lehet kijönni belőle, azt is csak így, játszva lehet megtudni, azt hiszem.

Ha írok (nem blogot, nyilván, hanem nevezzük úgy, hogy hosszabb-rövidebb szöveget – már annyit emlegetem, hogy tényleg be is fogom fejezni…), szóval, ha írok, ugyanez történik, szerintem az írás maga egy soha-fel-nem-növő öregember, miközben folyamatosan úton van, költözik, átalakul, magára szed és cipel annyi információt, mint egy történelematlasz. Az egész abból a gyermeki szerepjátékból építkezik, amikor eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk, most én vagyok a tanító néni, most én vagyok a hentes, most én vagyok a pénztáros, most én vagyok a buszsofőr, most én vagyok az anya, az apa, a nagymama, a szomszéd, ki akart gyereket játszani ilyenkor? Azt pont ismertük.

És akkor ezt csinálja az ember, és közben nem mindig tudja, hol kezdődik és ér véget a játék, pedig egyszer, sötétedéskor mindenkinek haza kell majd menni.

Átérték-arány

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az előző poszthoz.

A krízishelyzetek törvényszerűsége szerint minden átértékelődik. Mintha csak felgyorsulna az idő, pillanatok alatt látható lesz, hogy mi értékes és mi nem, felfénylenek a jelentőségek, és szinte azonnal kitűnik, hogy mi hordoz valami maradandót, valami olyasmit, amire még szükségünk lehet. Tárgyak szintjén ez az aranyóra-effektus, aki bajba jut, azt viszi magával, ami értékes, el lehet adni, cserélni. Ugyanez a helyzet a szellemi dolgokkal. Hirtelen meglátható, hogy mik azok az alkotások, gondolatok, amikben fontosság van. Ami nélkül nem mehetünk tovább. Hatalmas fényerejű szűrő ez, óriási és kegyetlen, mint reflektorral bevilágítani egy harmincas nő sminkeletlen arcát. 🙂

Csak annyit akarok ezzel kapcsolatban följegyezni, hogy engem elfog a szégyen, mi mindennel foglalkoztam, amiről már közben is tudtam, hogy nem olyan érték, ami nélkül ne élhetnénk tovább. Hogy mennyi időt pocsékoltam – és mások mennyit pocsékolnak – sok-sok érdektelen figurára, alkotásra, gondolatra vagy még rosszabb esetben gondolattalanságra. Van egyfajta szégyen, ami ilyenkor előtör és még kevésbé hagy nyugodni, mint korábban.

Életérzékenység

Dátum: Szerző:

Naplovam

Sok minden jutott eszembe hirtelen, amikor megláttam a kérdőíven ezt a mondatot:

Ha életérzékenysége van, itt jelezze!

Gyakran félreolvasok, azt hiszem, valamit elmondanak rólunk a félre-dolgok, főleg, ha távlatuk van, mert mondjuk gyűjtjük őket (és én gyűjtöm, általában Twitteren), és néha végignézem és olyanokat találok, mint pl. Tetvek az évek., Közlekedjen még nagyobb sajnálattal!, Halálérzet, halálpénz., Az ajtónak tamáskodni tilos!,  Nemzetközi seggszemle., Megbukott a régi-új anális rendszer. Mindennek árva van. stb.

Évente 50-100 feljegyzett félreolvasás és számtalan feledésbe merülő. Legtöbbször a ‘sajnálat’ és az ‘árva’ szerepel, időnként tiszta pornó (meg vagyok döbbenve a baloldal erekcióin). Mély sajnálat torkollik valami lemondó erotikába, ha úgy tetszik, ezzel össze is foglaltam a személyiségemet.

Sok minden jutott eszembe az életérzékenységről, természetesen a sajnálat (visszautasíthatatlan sajnálat) után, például ez:

Szóval, itt szeretném jelezni, hogy van.

Ha a költészet lelki sztriptíz, akkor a blog hardcore pornó

Dátum: Szerző:

Naplovam

A legkisebb ellenállás felé a lehető legkisebb kockázattal – így bámészkodja át az ember az életet, már amikor éppen bámészkodik vagy amikor éppen él. És ebbe pont belefér egy csomó veszély (-Te nem használsz fogselymet? – Nem. Szeretek veszélyesen élni.), egy csomó hazugságról nem is beszélve, mikor-kinek, mikor-hogy, most az, hogy magamagának az ember, az nem is kérdés, és ez – a hazugság mint tény vagy történés – eléggé kockázatos dolog.

Én például szívesen áltatom magam azzal, hogy mennyire jól átlátok a szitán, abból kiindulva, hogy amikor úgy érzem, akkor tényleg úgy is van – mindig. De a fennmaradó esetekben, amikor épp nem érzek, könnyen átvágható vagyok – mint minden hívő-típusú ember. Van ilyen, aki úgy hívő, hogy nem is tudja magáról. Most az, hogy istenben, emberben vagy a Világ Egyensúlyában, mindegy. Az ilyesmi nem döntés vagy akarat kérdése. Tudom, tudom. Jehova boldog tanúi ezzel tudnának vitatkozni.

Szóval, azt hiszem, mindent a gyávaság mozgat, mindent ami a hétköznapokon történik velünk, valahogy erre vagyunk programozva (úgy filo-, mint ontogenetikailag), és ha nem így lenne, most én valószínűleg nem lennék itt. Természetes félelem a veszélytől.

Az égvilágon minden félelem a halálfélelemre vezethető vissza, még a szégyen is, a megszégyenült, kiközösített, ezzel halálra ítélt állat félelmére. Félelem attól, hogy nem vagyunk jók, nem vagyunk jók a közösségnek, nem fogadnak el/be, hogy meztelenné válunk, hiába nyíltan húst sőt, húst a hússal mutatunk, hogy mindenki előtt csináljuk, mi van, ha végül nem kellünk, állunk védtelenül, szerencsétlenül, halálra ítél minket a csorda.

Van-e nagyobb kockázat, mint alkotónak lenni? – kérdezi a huszonegyedik században egy rettegő állat.