élet címkéhez tartozó bejegyzések

Antinosztalgia 2×1/nap

Dátum: Szerző:

Naplovam

A nosztalgia csak a menekülés egy formája, én igazából nem vágyódom vissza, persze szerintem most is szép a dzsörzészoknya meg a trapéz farmer, nekem most is tetszik a faros Ikarus (meg a sárga helyközi, van Szentendrén a közlekedési múzeumban, mondtam a gyerekeimnek, hogy én minden reggel ilyennel mentem iskolába 1993 és 97 között), de nem hiszem, hogy jobb volt, vagyis jobb, de nem azért, mert nem volt mobilunk vagy tabletünk.

Belegondoltatok már (én mindig), hogy a nosztalgiában az -algia fájdalmat jelent?

Nincs nosztalgiám azokra az arcokra, azokra a nevetésekre, azokra a gondokra, azokra a kenyérárakra (a buszbérletről nem is beszélve), nem hiányzik semmi onnan – az hiányzik pont, hogy akkor semmi nem hiányzott.

És ha már így belementem a lépcsőházi bölcselkedésbe, adok egy mondatot azoknak, akik véletlenül erre járnak és olvassák (majdnem azt mondtam, hogy tanácsot, de beszélek inkább a magam nevében, a tanácsait mindenki dugja, ahová akarja):

Ha még egyszer az életben lesz olyan emberem, akit gondolkodás nélkül felhívhatok, mondjuk vasárnap délután, hogy menjünk, röhögjünk együtt a turistákon, pöccintsük a csikket a városra, fényképezzük le a madarakat, ahogy ülnek a dróton, lógassuk a lábunkat a Duna fölé, nézzük a csíkokat az égen, és igyunk meg két sört, szóval, egészen pontosan annyit mondok neki, hogy Szia, itt vagyok, jössz?, és jön, akkor isten bizony, soha többé el nem engedem.

 

Felszabadító veszteségeim

Dátum: Szerző:

Naplovam

Még elmesélni sem igazán lehet, milyen, amikor valami (mondjuk egy laptop) bedöglik, elromlik és odavész vele megannyi munka, meg emlék, alkotások és fényképek, sok-sok tízezer karakternyi megírott szöveg. Pontosabban, el lehet, épp most meséltem el – azoknak, akik jártak már így. Amit nem lehet elmesélni, az az, hogy amikor mindez történik, bánat, szomorúság, kétségbeesés vagy düh helyett egy káprázatosan könnyű öröm járja át az embert.

Egy tizedmásodperc alatt összeálló leltár mindarról, ami fontosnak tűnt, arról, amit képes vagyok újrateremteni, szikrázóan tiszta lap, csodás megkönnyebbülés.

Itt írtam valahol nem is olyan régen a visszatörölt karakterekkel induló, lassan üressé váló dokumentumokról, amik végül egy tökéletesen felépített könyvtárstruktúrát eredményeznek, tartalom nélkül. Mintha mindig erre játszanék. Hallottam már a biztonsági mentésről, de nem csinálom, esélyt akarok adni a teljes adatvesztésnek. Korunk természetes szelekciója. Ha Alexandria megsemmisül, főnix-e vagy?

És minden másban is így. Ha nem pusztul magától, kicsit provokálom. Húzogatom az oroszlán bajuszát. Kihívom magam ellen a sorsot.

Még soha nem sajnáltam veszteséget úgy igazán, sokáig, őszintén, ahogy másoknál láttam, időnként fel-felemlegetve a hiányt. Mindig felülírta a szomorúságot ez a furcsa, kicsit beteg, de mégiscsak határtalannak tetsző szabadság.

Meg fogod látni, hogy meg fogod bánni

Dátum: Szerző:

Amiben élünk, az ijesztgetések kora. Nem tudom, az emberiség – pláne az ún. fejlett világ – volt-e valaha ennyire tisztában azzal, hogy mi mindent fog megbánni, ha így folytatja, mint napjainkban. Például, ha továbbra is eszik búzakenyeret, nem átall fehér cukrot tenni a kávéba (egyáltalán: olyan sokat kávézik, hogy napi két csésze – nem tudom, mi a nem sok? egy?), ha nem törődik a belső harmóniával, gyorsan eszik, lassan eszik, nem használ fogselymet, netán argánolajat sem ken a fejére, hogy a globális problémákról ne is beszéljünk (aminek jelentős része már világégést kellett volna hogy eredményezzen 2000 környékén, legalábbis a nyolcvanas évekbeli közlések szerint), szóval megannyi területe az életnek, ami folyamatosan és alattomosan építi a Jövő Szörnyét, amely majd lecsap, és akkor aztán már bánhatjuk, úgyis késő lesz.

Az egész arról jutott eszembe, hogy véletlenül (véletlenül!) belegondoltam az idő múlásába, és azt kellett látnom, hogy semmi sem lett igaz abból, amitől mondjuk húsz évvel ezelőtt már tartanom kellett. (Nem állíthatom, hogy nem lett helyette más baj, de ez mellékszál.)

Szóval szerintem nem az van, hogy élvezzük az életet és majd jól pofára esünk (részben de).  Én például e pillanatban is elég jól tudom, mit fogok bánni tíz év múlva, méghozzá abból a nagyon egyszerű körülményből, hogy már most is bánom.

Örökké nem eshet

Dátum: Szerző:

Olcsó dolog lenne egy közeli, nagy visszhangot keltett tragédiáról írni, kiváltképp itt, kiváltképp nekem, úgyhogy nem is teszem. De a pofon megvan. Szédít, nem hagy nyugodni, szóval üt. Még ha tompábbat is, mint vártam, egyszersmind mélyebbet – tompább és mélyebb?, nem túl zavaros ez?, persze hogy zavaros, mi nem az.

Van azért, ami nem az, például tudva tudjuk*, hogy egy életmű csak akkor van kész, ha az alkotó halott. Ahogy Eco mondja, minden befejezett szöveg után meg kéne halni, ezzel nincs mit tenni, csak bólintani lehet rá.

Aztán ismerjük, pontosabban csak látjuk azokat a mechanizmusokat, amik rég lejárt életeket működtetnek tovább, sokszor a felfoghatóság határán messze túl, kizárólagosan egyetlen cél érdekében, hogy a megkezdett munka elkészüljön.

És ott vannak a modern Noék, akik mintha egy felsőbb utasításnak engedelmeskednének, minden ésszerűséget félretéve dolgoznak egy ügyön, aminek okával és céljával saját maguk is oly kevéssé vannak tisztában, mint a környezetük, ezért aztán előbb-utóbb futóbolondnak titulálják őket – és az még a legjobb eset, akkor ki vannak pipálva, el van nekik nézve az egész, és hát néha ez a legtöbb, amit el lehet várni, amit meg lehet kapni azoktól, akik körülöttünk élnek, egy ilyen kedvesen elnéző mosolyt, egy legyintést, ezekből legalább nincs baj.

Mi az, hogy feltenni valamire az életet.

Ez a kérdés kérdőjel nélkül. Azt hiszem, az alkotó mindig nagy játékos, hiába szeretne jobban kis kibic lenni. Nem nagyon van választása.**

Ahogyan nem választhat magasságot, lábméretet sem. Hordjuk el magunkat. Egy dolgot tehet – ha tud -, eldöntheti, melyik percet válassza. Egyszerű, mint egy pofon.

________

*csak nem vesszük tudomásul

**nincs

TILOS

Dátum: Szerző:

Nálunk nincs sorban állás!, ez van kiírva az aluljáróból feljövet legelső útba eső nemzeti dohánybolt tejüvegére*, egy másikra meg az, hogy Nálunk valamit is lehet kapni!, nem emlékszem, mit, de láthatóan marketing szempontból jó ötletnek tűnt  tudatni a potenciális vásárlókkal, hogy van.

tilosok

Nálunk van, nálunk nincs – kitűnési kísérletek. A fekete-barna-anchor-jack egyenruha hajtókájára tűzött mondatok. Kék iskolaköpenyre kék tintával AC(villám)DC, rosszabb esetben FTC, ilyesmik.

Abba megyek, amelyikben nincs sorban állás, általában ketten-hárman állnak előttem a sorban. Az ilyesmit amúgy az ember fel sem veszi. Hogy ki van írva, hogy nincs, miközben van.

Fűre lépni, padon élni, kutyát bevinni, dohányozni, káromkodni, padlóra köpni, énekelni, fűre kutyát rászaratni, padon fekve fáradt téli napfényt elnyelni, szemetelni, póráz nélkül, érvényes jegy vagy bérlet nélkül, hatósági engedély nélkül, bukósisak nélkül, jelzés nélkül, szájkosár nélkül, zárjegy nélkül, ész nélkül, alkoholt venni, alkoholt eladni, alkoholos állapotban lenni, bemenni, kimenni, fényképezni, kutyád szarát el nem takarítani, felebarátod fele nőjét megkívánni, elfelezni, közösbe dobni, behajtani, befordulni, ráfordulni, oda tenni, nem oda tenni, kihajolni, nekidőlni TILOS!

______

*ebbe a szóba mindig belebambulok

Nyuszifül (18+)

Dátum: Szerző:

Az utazás általában orgonahang. Van az egésznek egy állandó tompa zúgása (moll), közbevetőleg néha gyors futamok.

Azon gondolkodom, hogy mindenkinek kell hogy legyen az életében legalább egy ember, aki a barátja és bírája. Aki az lehet. Aki szól, ha mellényúl, hogy hagyja abba. Hagyjon fel vele. Az a futam jön most, amikor hirtelen minden egyszerre zuhan át rajtam, és mindenről kiderül, hogy rossz. Csapnivaló, fölösleges, értelmetlen, értelmezhetetlen, céltalan és a többi. Rossz. Rossz.

– Hé, kell egy koncertjegy? Ingyen odaadom – nevetgél a barátjával.

Hogy nekem ki fog szólni. Szólna-e bárki. Nekem nem kell a kegyelemkettes, ezt mindenki tudja, szegény anyám tudta a legjobban, amikor már ő is azt mondta, hogy ha legalább néha befognám a számat, ha nem akarnék mindenáron egy tisztességes egyest, nem ott tartanék, ahol akkor tartottam, hogy csak a végletek, 5, 1, 1, 1, 5. Jegyek. Milyen koncertjegy, kihez beszél ez a srác? Egy másikhoz, akinek nem kell.

– Pont az ilyeneket szeretem, mint te.

És honnan tudom, hogy miért nem szól senki. Kegyelemből vagy őszintén. Mindenki hazudik. Vécét kéne takarítanom a Keletiben, ez a helyzet. Nem, nem ez. Mi a helyzet akkor. Most tényleg elbőgöm magam valami ilyen közhelyes baromságon, hogy kilátástalan fojtogató magány, vagy mi a franc lesz.

– Mi a helyzet?

Nagyon erősen szorítom azt a szépen ívelt kapaszkodót, nem kapaszkodom, egyszerűen tartom, én tartom meg, mindent én tartok meg ezzel a kezemmel, egy nagy frászt, persze. Helyén tartom az eszem. Mi az, hogy mi a helyzet?

– Figyeled, milyen húsos a szája? – kérdezi a barátját.
– Ja. Fain.

Édesistenem, az én számról van szó, az arcomba bámul. Nagyon nem nézek vissza. Vissza-nem-nézés, amennyire ez emberileg lehetséges.

– Hé, nyuszifül! Kinyalnálak.

Ó, a füles fülvédőben jöttem el otthonról. Francba.

– Látom, a barátod nem rendez el. Majd adnék én neked. Egész nap reszelnénk.

Én nem. Nem vagyok itt. Ne nézzen rám senki, ne szóljon hozzám. Nekem lelki válságom van, a rohadt életbe.

– Hát feláll a faszom, komolyan!

Elröhögöm magam. Összeszorítom a szám. Még egy megálló, ha addig élek is. Aztán csak zúgjon.

Kísérleti adás

Dátum: Szerző:

Az éjszaka közepén* felébredek**.

Arc. Arccal szemben vagyok, az arcoddal szemben vagyok. Még odaát, az álomidőben kimondtam egy mondatot, az lebeg most köztünk, a te szemed, szád és az én szemem és szám között, vízbe ejtett használt óvszer. Még látlak, de az agyam már tudja, hogy nem vagy itt. Arccal az arcnak.

Egész éjjel a háttérben darálnak
– valami lassan fojtogat – túl jó vagy a pokolnak – fülembe súgja: semmi baj – csak az őrület szokásos tünetei – kísérlet, milyen lesz – mindvégig mindennek – tudatában lenni – jópofa – nem igaz
de a mondatomra ébredek fel. Kiszakad a számon, hamarosan eljön az idő, amikor bánjuk, eszeveszettül, menthetetlenül bánjuk és sajnáljuk azt a rengeteg időt, amit nem használtunk el együtt. Hirtelen súlya lesz, nem tudom, hogy a keserűségtől, a félelemtől vagy az idő említésétől, de megszilárdul és elnehezül minden szó, és az álom nem bírja a súlyokat, olyan, mint a fejtetőre állított felvétel arról, amikor víznél kisebb sűrűségű tárgyat próbálnak víz alá nyomni, de az kiszabadul és felszínre ugrik, ugyanígy működik, így ugraszt ki most a hirtelen fellépő nehézkedés a nyugodt alvásból.  Fordított gravitáció. Valóságterror. Kiszolgáltatottságom tökéletes tudatában.

Annyira félek tőle, hogy csak álmomban mondom ki
– hinni, hogy túl jó vagy oda – hogy valaki számon tartja – szilárd-megingathatatlan tudja – hogy ki hova való – egyáltalán mi az, hogy jó
ki se mondom, kiköpöm, jóslatként csúszik ki az ajkaim közül, mint a szerencsesütiből a papírszalag. Nem mondom, mert nem akarok hinni benne. Le akarom rázni. Csak álmomban mondja valaki. Talán te.

_________
* Az éjszaka közepe mindig csak viszonylat. Az éjszaka közepe soha nem az éjfél. (Hiszen akkor még nem is alszom.) Az éjszaka közepe szigorúan véve már hajnal. Az éjszaka közepe a meghalás órája, a konkrét történésé, de nem a halálé. Az éjszaka közepe az álomból felriadás órája, az élet a felszínre bukik, mielőtt továbblebegünk.

** felbukkanni az álomból néma erőszakra, csodálkozni, hogy a világ megy tovább, az óra ketyeg, alszik a család

Spontán naplókitörés

Dátum: Szerző:

Szeráj. Olvasom a villamosról kibámulva. A cselekmény helyszíne egy szeráj, igen, kedves uraim, egy serraglio. Tükörképem, árnyékom, abszintzöld-szín szerájom. Már hazafelé tartok. Táskám, szatyrom, vállam, karom.

A Nyugatinál mindig beállnak az ajtóba, az  egyik srác nekimegy egy másik srácnak, akkor az meglöki a vállát, ez visszalöki, te jöttél nekem, bazmeg. Inerciarendszereink a mindennapokban. Várom, lesz-e ütésváltás. Nem lesz. Lemegyek.

Micsoda plakát, Kúrhatnám polgár, ja nem, persze hogy nem, óvakodjunk a  merész újításoktól.

Éppen ez az, semmi új, minden ismerős nekem a kórházban, én még mindig az vagyok aki nem fordul el, aki nemhogy nincs rosszul tőle, de ismeretlen okból valósággal szereti ezt a szagot, akinek mozdul a lába, ha a szomszéd ágy mellet sípol a monitor. Onnan jövök most. Nagyon igyekeztem, egyáltalán nem kérdeztem fölösleges dolgokat, de illedelmesen megkérdeztem párat, amit tudok és párat, amit nem. Tudom, milyen ht-kat* szeretnek, na, én pont olyan akarok most lenni. Szemem előtt az összes ht, akivel valaha találkoztam, arcok, mimikák, gesztusok, hangszínek, válogatom a legjobb tulajdonságokat, végül az agyam kiköpi a szinte tökéletes prototípust. Jöjjön hát az átlényegülés. Jó akarok lenni, jó leszek, jó vagyok.

Úgy hagynak el az elvek, fogadalmak, mint fáradt hajszálaim a telogén fázis végén, észrevétlenül, fájdalommentesen hullanak a műpadlóra (amin egy kéttenyérnyi sebet gondosan körbeszögeltek, hogy ne szakadjon tovább, szép, szabálytalan, rüszkös mélyedés, a nosocomialis fertőzések melegágya), mintha soha nem tartoztunk volna össze. Mindent meg akarok tenni, ami tőlem telik. Csak tudnám, mennyi az.

Kotorászok a táskámban a metrón, persze hogy otthon hagytam a tollat. Amikor végre van nálam papír. Fel akarom írni ezt a szót, hogy szeráj. Előveszem a telefont, megnyitok egy piszkozatot a levelezőben. Akkor kezdem el ezt írni. Elküldöm majd magamnak, aztán otthon kopipésztelem.

A hazai villamoson az ölembe bámulok, az ölembe akarok bámulni, de a lábamnál van két szatyor, az ölemben meg a táskám, ezért a fekete műanyag cipzárt bámulom, fogai közt az ismeretlen eredetű fehér szöszöket, vagy mik ezek, morzsák, amik minden fekete cipzáron ott vannak, de vajon honnan jönnek. És felnézek és ott van az idősb hölgy, fehér kabátban, irhakesztyűvel, púderszínű kalapban, utánozhatatlanul szép tartásban, összezárt térdekkel ül, hatvanegy éves, pont tudom, a múlt héten mesélte bele a telefonba ugyanitt. Szeretném belenyomni az ujjam az arcába, csak egy kicsit, hogy érezzem, hogy pontosan olyan puha, amilyennek látom, amilyennek képzelem. Hatvanegy éves, anyám sosem lett hatvanegy. A hölgy nyugdíjba ment, ezt is a múlt heti telefonból tudom, azóta szabadidejében dolgokat csinál. Van szabadideje, vannak dolgok, amiket szeret csinálni. Hogy eddig kell-e rá várni, ezen gondolkodom.

Szeráj, serraglio, így kattogtak ma a villamosok. Talán hallotta más is.

_________

*hozzátartozó