Kórházas naplovam

Egy hete ilyenkor már elfoglaltam az ágyamat a 234-es szobában. A szobaszámot (a 4-es számtól való viszolygásom ellenére) jó jelnek tekintettem, ágy 3-as, az nagyon rendben. Délben még ehettem valamit, nem nagyon tudtam, másfél hónap alatt egész jól le lehet jönni az evésről, ha minden ételtől (kivéve keksz) iszonyú görcsökben fetreng az ember.

Nem részletezem a kórházi kalandokat, elég annyi, hogy ez volt a negyedik hasi műtétem életemben és végigjártam azokat a fázisokat, amiket ilyenkor szokás, a soha-többé-nem-tudok-felülni fázist, az istenem-csak-jussak-el-a-vécéig-mielőtt-behugyozok fázist, a bakker-túl-vagyok-rajta-mégis-akkorára-dagadt-a-hasam-mintha-beletettek-és-nem-kivettek-volna-valamit fázist (ez még tart), az ez-soha-nem-gyógyul-be fázist, a jaj-de-jó-hogy-hazamehetek fázist és a nem-merek-hazamenni fázist. Kicsit tovább voltam bent, mert kicsit mást találtak bent, mint amire számítottunk, konkrétan jól be voltam gyulladva, de ennek ma már különösebb hírértéke nincs, itthon vagyok, még össze vagyok öltve, mint egy játékmackó (idézet R. lányomtól), de óráról órára jobb a helyzet.

Én mindenféle minőségemben találkoztam már mindenféle egészségügyi dolgozóval, de annyi kedves, jóindulatú emberrel, mint a Veszprémi Csolnoky Ferenc Kórházban, talán soha. Betegként pláne. A beteghordó fiúktól a műtős takarítókon át, a teljes sebészeti ápológárdán keresztül az altatóorvosomig és sebészemig, mindenki, kivétel nélkül a maximumot nyújtotta pedig ugyanannyit (vagy kevesebbet) keresnek, mint kollégáik a fővárosban, ez a poszt az ő tiszteletükre készült.

Köszönettel, tisztelettel.

Sz. N.