Mélyen öl

A tudós és a turista tekintetével pásztázni a strandot minden érkezéskor tíz percig, mindennap beleszeretni egy másik hajlatba, ívbe, domborulatba, csodálni, mekkora jelentőséggel bír az anyag. Eltévedni a mellek, seggek és lábak erdejében, aztán hanyatt dőlni, elfelejteni az egészet. Csak a következő szemnyitáskor térni vissza, amikor valaki rajtam felejti a tekintetét.

Anyányi ölek, száraz ág-visszerek, mosolygó farpofák, keményre érett vállak, csöpögő szakállú Jézus, a napernyő alatt Gertrude Stein virágos fürdőruhában, az öböl szélén a sziklás parton egy nő átmeneti kabátban. Ragyogó testek.

Sugárzás minden. Tudok a sajátomról, meg szokták érezni a jelenlétem, vannak, akik megérzik, elég sokan. Megérezni, hogy megérzik. Csodálni, mekkora jelentőséggel bír valami az anyagon túl.

Máskülönben só és víz vagyunk. Ki is marja a szám szélét, pedig a Fekete-tenger itt nem is olyan sós. A felszínen, ahol úszunk a medúzákkal, éppen csak. De a mélyben annyira, hogy nem él meg benne semmi. Százötven méterre lefelé. Ez teszi olyan egyedülállóvá a Föld összes tengere közt. Fent hívogat, mélyen öl. Két teljesen elkülönülő réteg, amik nem keverednek egymással. Nem keverednek.