Tegnap egy feketerigó olyan közel engedett magához, hogy megérinthettem volna. (Persze, a lakótelepi madarak olyanok, mint az alkalmatosságra írott versek, mindenkor gyanúsok.) Nem volt nálam fényképezőgép, miért is lett volna, siettem A-ból B-be, ahogy már az ember egy lakótelepen sietni szokott, nem az, hogy lehajtott fejjel, de a tekintet mégiscsak, mintha nem volna jelen egészen.

Lehet, hogy észre sem vettem volna, ha nem énekel, pedig pont arra a fülemre vagyok félig süket – a jobbra, nálam minden jobb rosszabb általában – ült ott,  a nyolcvanas évekből a házak között rekedt zöld korláton, ami valaha a gondozott előkert facsemetéit volt hivatott megóvni a nem tudom mitől, hatvan centi magasban, ült, felfelé kiabált, és én nem arra gondoltam, hogy bárcsak itt lenne a fényképezőgépem, hanem arra, bárcsak itt lenne a jó Konrad (a Lorenz), hogy megkérdezzem tőle, most ugyan udvarol-e ez a rigó, vagy éppen a másik rigót rémíti meg, afféle vokális harc-e ez, csatakiáltás, amit úgy is fordíthatnánk, hogy takarodj a jó kurva anyádba, itt én fogok csajozni, de persze a rigók ilyet nem mondanak, és nem csak azért, mert nem ismerik az anyjukat, ez már a fordítói szabadság.

Kicsit félrebillentette a fejét, néha megmozgatta a szárnyait, fenyeget vagy szépeleg, nem tudom. Rólam nem vesz tudomást, fekete feje búbján játszik a fényfolt, ez a fa, aminek a koronájából most éppen ráesik egy kis világosság, ez volt nemrég olyan kicsi, hogy korlátot telepítettek köréje, azt a soha el nem múló fajtát, ami legfeljebb meggörbül vagy lepattog róla a festék (túlbuzgó teleplakók időnként áthúzzák zománccal, soha nem olyannal, amilyen előtte volt, így csodálatos rétegződésben láthatjuk az Év Kedvenc Színeit, amikor legközelebb lepattan), és akkor arra gondoltam, hogy ha nálam lenne a fényképezőgépem, akkor sem fényképezném le, attól tartanék, hogy a kattintás megijeszti, persze egy frászt, egyszerűen szégyellném magam.

Semmit sem tudunk a világról.