írás címkéhez tartozó bejegyzések

Különben

Dátum: Szerző:

Maga csak üljön, olvasson, meg dolgozzon. Néha húzza ki a fejét (a Kerouac-Roth-Updike) háromszögből. Miért is mindig a háromszögek? Miért is mindig valamiféle alakzatok? Ki tudja. Mint a csillagképek. Sosem egy valami áll magában. Néha össze lehet kötni őket egy vonallal, néha csak kemény törések árán, vagy valahol a sötét háttér mögött megbúvó szállal. Na, például azt a szálat megtalálni. Az jó. Így leegyszerűsödnek a dolgok. Megtalálni egy nem túl nyilvánvaló összeköttetést két dolog között, az jó valami. Nézni bután, értetlenkedve, az rossz. A vagy B, a C megoldás (örökkön örökké halogatni a döntést A és B között, feltételezve, hogy a hiba a mi életkorunkban, szemléletünkben, felfogóképességünkben, ismereteinkben, rendszerünkben stb. van), már elhasználódott. Egyszer csak arra kezd el kimenni a játék, hogy most már legyen jó. A eset legyen. Nem mindig és nem mindenáron, de legalább erre induljunk el. Nekünk legyen mondva.

Különben nem csodálom, hogy annyiszor elmondják, hogy a mosókapszulát tartsd gyermekektől elzárva. Néha még nekem is kedvem lenne beleharapni. De aki gyerekkorában egyszer találkozott a kókuszos testápolóval, az tudja, hogy a forma csak forma, és az illatnak sem lehet mindig hinni.

Csodálom

Dátum: Szerző:

Régóta csodálom azt a magabiztosságot, ahogy a világhoz mint témához lehet merni hozzányúlni. A világról ma elérhető emberi (természettudományos) tudás töredékének birtoklása nélkül, a tetejébe minden ilyen irányú érdeklődés nélkül. Régóta csodálom azt az önbizalmat is, amellyel a nyelvhez lehet merni nyúlni, az anyanyelv elemi szintűnél valamivel bonyolultabb szabályaival való közelebbi ismeretség nélkül.

Tanulság nincs. Csak a (rá)csodálkozás.

Kihúztam a fejemet a hurokból

Dátum: Szerző:

Naplovam

Tudjátok, van az a rész a The Sopranosban, amikor Tony komoly bajba kerül a Bevilaqua-gyilkosság miatt, mert van egy szemtanú, akit persze nem találnak és vészesen közeleg az idő, hogy lecsapjanak rá. Ő azonban arra készül, hogy lelép a hatóságok elől, gondoskodik a családjáról és összepakol az útra, amikor a szemtanú váratlanul (és tényleg magától) visszavonja a vallomását. Akkor Tony ül Melfinél, a pszichiáterénél, valami hihetetlenül zsivány, megkönnyebbült mosollyal és azt mondja: Kihúztam a fejem a hurokból. És örülök neki.

Ezt érzem most, ahogy kezdek kiszakadni abból a világból, amibe olyan fölöslegesen mentem bele, sőt lovalltam bele magam, amibe annyi energiát fektettem, de úgy tornyosult fölém, körém, mint Kafka Perében az igazságszolgáltatás. Hogy soha nem tudtam, hol férkőzzek hozzá, vajon mi állja az utamat, kinek, hol kéne kétes értékű gesztussal kifejeznem a nem is tudom, mit, mikor hol kéne megjelennem, mit kéne mondanom, egyáltalán, mi a búbánatot akarjak, ha egyszer oda kerül a sor, hogy végre akarhatok valamit, s mindezeket máig sem tudom. Én egyáltalán nem vagyok jó ezekben a játszmázásokban. Ez nem azt jelenti, hogy bármit feladtam volna, csak azt, hogy kiléptem a körökből, amikben eddig toporogtam, és mostantól megint kizárólag magamra hallgatok.

tony-soprano

2016 annyira szar év volt (és egyáltalán nem csak a halálesetek miatt, sőt), amilyen talán utoljára nekem 2011-12 között volt, amikor minden poklok poklát jártam magánéletben és egy kézirattal is (mert persze minden egyszerre romlik el). Azt a kéziratot sem adtam fel egyébként, ha valakit érdekel, mutatom, mit csináltam belőle egyedül. (Nem mondom, hogy nem lett volna sokkal jobb, ha nem egyedül kell csinálni, de egyszerűen lehetetlen volt, falakba ütköztem – viszont van ott a linken 15 szöveges értékelés, ami azt mutatja nekem, hogy jobb így, mintha fiókban maradt volna.)

Energiát, időt most már csak olyan dologba fektetek, amiről azonnal tudom, hogy nekem megéri. S hogy mi az, hogy megéri? Az nagyon sok minden. Megéri érzelmileg vagy anyagilag. Például az ékszerkészítéssel akkora mázlim van, hogy mindkét szempontnak megfelel. A jótékonykodás is azonnal megéri, a tanulás is azonnal megéri (a tévhittel ellentétben), egy színházba menés, egy mozi, egy kávé mind-mind azonnal megéri, még akkor is ha rossz a film. Ami nem éri meg, az a várakozás, toporgás, bizonytalanság, a talánok és esetlegek hatalmas erdejében bolyongás semmilyen körülmények között, soha nem éri meg. Mégis újra meg újra éveket pazarolok rá. Ezért is írtam ezt a posztot, emlékeztetőül, hogy ne.

Hit me

Dátum: Szerző:

Naplovam

Igazán szeretném ezt a posztot egy jó kis képzavarral kezdeni, úgyhogy: A minap megütötte az agyamat (és a szívemet) egy gondolat, miszerint Bach még elhitte, hogy közvetlenül fel lehet jutni istenhez. Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg, amikor mintegy mellékesen arról volt szó, hogy miért is áll meg a zenéje ma is, aztán ment a gondolkodás tovább, másról. De én fennakadtam itt.

Kedves Naplóm!

Egyrészt irigylem Bachot, másérészt azt hiszem, jól hitte. Ha valamivel fel lehet jutni (bárhova) az a zene, és ha Bachot hallgat az ember, tényleg még akár isten is szóba jöhet. De ami miatt az egész fontos, az nem Bach – elnézését kérem, de ő most csak a példa szerepét töltötte be -, a lényeg mégicsak a hit. Nem, nem az istenhit, hanem az elhívése (nem létező szó) a dolgoknak. A saját munkának például.

5-10 ezer karakterenként elakadok az írásban, és ezt számos apró akadályra ráfoghatnám, de az igazság az, hogy komolyabb elakadás mindig olyankor történik, amikor valamit nem hiszek el. Van egyfelől ez az általános nemhit, hogy minek, olyankor becsukom és gyorsan más munkába fogok, fejben úgyis mindig írok és majd meglátjuk, mi lesz belőle a papíron (vagyis a doksiban) – ha nem bírom ki, úgyis folytatni fogom, akkor majd háttérbe szorul ez az alapérzés. Egészen el sosem tűnik, ott lappang örökké a rohadék.

Másfelől van az, hogy történtetni akarom a dolgokat (tört én-tetem, haha), és egyszercsak magam sem hiszem el. Olyasmit pedig, amit magam nem hiszek (sőt nem tudok) nem írhatok. Lebénít, és megintcsak félre kell tenni, amíg festés vagy ide-oda rohangálás (legjobb esetben utazás) közben meg nem érkezik a megoldás. A megoldást pedig onnan lehet felismerni, hogy olyan egyszerű, mint egy pofon. Vagy kettő. Az egyiktől kijózanodik az ember, a másiktól cselekszik. Úgyhogy hát így.

Azért legyen zene is, olyan, amit el lehet hinni:

Valamit a gyakorlásról

Dátum: Szerző:

Naplovam

hatter.jpg

Sokat néztem például a fákat. Sokféle képpen lehet valamit sokat nézni, lehet sokáig vagy gyakran, lehet sokáig és gyakran, lehet álmodozva vagy azonnal absztrahálva és lehet rögzítve, meg kit udja, még hányféleképpen. Én kicsit mindegyiket szoktam csinálni, de leginkább: sokáig, gyakran, rögzítve.

Mivel sokat néztem így a fákat, bármikor tudok egy fát rajzolni.

Egy fa az a fa esszenciája, fa mint élőlény és forma, de nem mint igazi fa. Érdekes, nem?

Egyszer kaptam egy feladatot: írjak 10 mondatot egy fáról. Ez nem olyan régi feladat, eddigre már az írással is úgy voltam, hogy elmondhattam, sokat csináltam (jól, rosszul, ez most mellékes). Túlteljesítettem, 3 x 10 mondatot írtam, három különböző fáról. Nem tudtam egy fáról írni, csakis a fáról, arról, amit egy beadandót készítő grafikustanonc vagy egy hobbifestő gallyról gallyra lemásolna.

Most az jutott eszembe, hogy szerintem az írás és a képzőművészet között ez az alapvető különbség. Persze, ki tudja.

Kisebbnél nagyobb, nagyobbnál kisebb örömök

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Először Nóra szakdolgozata (melyről a Rólam-fül alatt megemlékezem) vetette fel bennem a kérdést komolyan, amit egyébként mások is pedzegettek korábban, csak igazán sosem érettem, hogy mi is a kérdés: Hogy lehet ennyi mindent csinálni? (Itt arra szokás gondolni, hogy én ennyi mindent csinálnék, azaz nem tudom, mennyit, de ennyi kétség kívül több, mint 1, de nem biztos, hogy pozitív egész szám – na jó, szóval, a rajzolás, meg az írás például.)

Az igazság az, hogy most sem értem a kérdést, de most már legalább tudom, hogy miért.

A helyzet az, hogy én mindig ugyanazt csinálom, csak kívülről tűnik másnak.

Itt vannak most például a cipők. A cipő is olyan, mint a vászon meg a papír: nézem, dolgozni fogok rá, és hopp, papír, már ott is vagyunk az írásnál. Igen, én is laptopon írok, de a jegyzet azért még papíron van időnként, és minden írásmű vágya végtére is a papír, akkor is, ha már a kezdetekkor tudatában van annak, hogy legfeljebb otthoni nyomtatón kerülhet papírra. (Különben a Lator László mondja valahol, hogy ahhoz, hogy egy szöveget rendesen át tudjon tekinteni, neki bizony ki kell nyomtatnia, érdekes, gondoltam ekkor, azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen “maradi”, haha.)

De most egy kicsit félrevezető voltam, az egész nem így függ össze, csak néha nem bírok ellenállni a kínálkozó analógiának.

Az egész (ez alatt a bármit-alkotást értem) fejben megy – ezért néz ki kívülről annyira hülyén -, mire eljut a megvalósítási fázisba, már több tucat variáció megszületett és elvettettett. Ülök, elgondolom, hogy milyen dolgot szeretnék látni a papíron/cipőn, és itt most nem véletlenül írtam dolgot mondjuk forma vagy karakter (vagy fellengzős latin szavak tömkelege) helyett, mert addig nem történik semmi, amíg dologgá nem lesz ez a valami.

Az egész úgy zajlik, mintha egy láthatatlan, kis sűrűségű, de nagyonis létező anyagot gyűjtögetne az ember, összehúzná a tenyere/agya élével, mint a homokot vagy inkább leheletfinom szálakat, gombolyaggá, valami képlékeny, masszává. Ez kimerítő és hosszú munka és amikor megvan, akkor még nincs semmi. (Vagy a semmi van, de ezt meghagyom a filozófusoknak.)

Ezután ez a semmi valahogy tömörül, tulajdonságokat vesz fel, élesedik, néha teljesen szétesik, elviszi az első szél. Máskor, szerencsésebb (és hát… sokszor fájdalmasabb) esetben, megmarad, további kísérletek alanyául szolgál, egyre valamibb, egyre dologabb lesz és egyszer csak már a saját tulajdonságainak engedelmeskedve működni kezd. Akkor az ember lerajzolja vagy megírja. Nem, nem mint egy diktátumot, semmi különösebb ihletettség, egyszerűen befejezed azt a munkát, amit egészen odáig is csináltál, csak most már kívülről is látszik.

Ez se valami diadalmenet, itt is jó nagyokat lehet belerontani, melléfutni, melléütni, mellérajzolni stb., mert az agyunk és a fizikai valónk nincs olyan szoros együttműködésben, hogy mindent sikerüljön kihozni a bent már egészen rendesen létező dologból. Ha néha mégis megvan, vagy legalább valami olyasmi, akkor máris: öröm. A kisebbnél nagyobb, a nagyobbnál kisebb. Mert a legnagyobb öröm mégiscsak a sör.

Azzal szórakozom

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Néha érzem, hogy semmi és senki nem érdekel, közben tudom, hogy ez nem igaz.

Azzal szórakozom, hogy hagyom kifutni a lábam alól a talajt. Például elfelejtem, hol van a telefonom, napokra (Napokra elfeledtelek / döbbentem rá egy este / üres zsebemben álmosan / cigarettát keresve), esténként persze megtalálom, töltőre teszem, vagy ha utazom, akkor is megkeresem, de napokig nem veszem fel ha hívnak, mert nem hallom, ottfelejtettem a kanapén a sárga díszpárna alatt (díszpárna, használja még valaki ezt a szót? nektek nem a keresztszemes meg a hímzett, nagymamaféle párna jut eszetekbe róla? na, ez nem olyan), felkeléskor az ágyra dobtam, talán még a paplan is rákerült.

Azzal szórakozom, hogy elolvasok olyan cikkeket, amikben ötven éve Argentínában élő magyar asztalosok megfejtik a Biblia meg az ókori Egyiptom összes titkát, amikből persze kiderül, hogy nemcsak Ádám és Éva volt magyar, de Ízisz konkrétan a Szent Szűz, a hieroglifa meg rovásírás.

Azzal szórakozom, hogy beleolvasok cikkekbe és blogokba, amiket ki nem állok, hosszú, unalmas, érezhetően erőltetetten zavarossá tett szövegek, ehhez képest az argentin asztalos egy büszke bölcsész, értelmes és logikus mondatokkal.

Azzal szórakozom, hogy le fog járni. Ma két ilyen e-mailt is kaptam, az egyik egy online könyvesbolt pontgyűjtő akciója, amiben elévülnek a pontok, ezt leszarom, a másik a személyi igazolványom, szeretném ezt is.

Azzal szórakozom, hogy halogatok, úgy halogatom az írást, hogy közben kiürül belőlem minden, el is felejtem, hogy egy mondat miből áll (alany, állítmány?), sok szemétiformáció mos át, a feleslegességük, érdektelenségük, ostobaságuk szórakoztat egy ideig, aztán kiürít, lesz egy fémes, üreges terület a mellkasomban, bádogkuka, ezt írtam már valahol, üres, mint a szemeteskocsiról az út szélére visszadobott péntek délelőtti bádogkuka.

És akkor azzal szórakozom, hogy hagyom, hogy megteljen addig, amíg feszít, amikor majd már nem tudok mit tenni, csak írni, hagyom, hogy gyűljön fel bennem minden, minden, mint a bőr alatt a genny.

Különben mindig a játék a lényeg

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

Nem tudom, persze, csak így magamnak fogalmazgatom, ez a blog az egyetlen amit igazán hobbiból csinálok, semmi értelme és mégis csinálom, kedvtelésből, a kutya nem kényszerít rá és én se akarok tőle semmit, csak ideírok néhány dolgot, ami megfordul a fejemben, lehet, hogy később még meg is gondolom, ez mondjuk ritka, mert ha végre van időm leírni, akkor már inkább csak azokat írom le, amiket már sokszor meggondoltam és eljutottam velük valamiféle viszonylag stabilnak nevezhető álláspontra, és annak meg szoktam örülni, mert az életben a viszonylag stabil a legtöbb, amit el lehet érni, főleg a jelentéktelenebb kérdésekben, persze a Nagy Kérdésekkel kapcsolatban is előfordul, de azért mindegyiknél mindig nyitva marad az ajtó.

Szóval nem tudom, persze, de egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a játék az egyetlen lényeges dolog, hogy ti például szerettek-e kilépni az ajtón és elgondolni, hogy Valaki Más vagytok, vagy elutazni, mert utazás közben és idegen helyen az ember mindig kicsit Valaki Más és ha már az, akkor rádob még egy lapáttal és egészen komolyan eljátssza, hogy ő most az a valaki, vagy például szerettek-e, csak egy kicsit, belépni mások életébe, kipróbálni, milyen lenne máshol élni, milyen lenne egy másik lakást nevezni otthonnak, kanárit tartani vagy kutyát, sétálni egy másik környéken, másfajta szekrényből venni ki reggel a ruhát, más kilátásban gyönyörködni vagy utálni, elképzelni és ha van rá egy lehetőség kipróbálni, milyen lenne, milyen pontosan.

Közben végig tudni, hogy ez játék, hogy ha úgy lenne, az már más lenne, de néha meg annyira bele lehet élni magát az embernek, hogy az izgalmon túl már a belefásulást is megérzi, mert minden folytonosságban van valami fárasztó, és kiderül, hogy mennyiféleképpen lehet belefásulni a dolgokba, hogy az se ugyanaz mindig. Hogy megfáradni mennyiféleképpen lehet valamiben, hogy mennyiféleképpen lehet kijönni belőle, azt is csak így, játszva lehet megtudni, azt hiszem.

Ha írok (nem blogot, nyilván, hanem nevezzük úgy, hogy hosszabb-rövidebb szöveget – már annyit emlegetem, hogy tényleg be is fogom fejezni…), szóval, ha írok, ugyanez történik, szerintem az írás maga egy soha-fel-nem-növő öregember, miközben folyamatosan úton van, költözik, átalakul, magára szed és cipel annyi információt, mint egy történelematlasz. Az egész abból a gyermeki szerepjátékból építkezik, amikor eljátszottuk, hogy felnőttek vagyunk, most én vagyok a tanító néni, most én vagyok a hentes, most én vagyok a pénztáros, most én vagyok a buszsofőr, most én vagyok az anya, az apa, a nagymama, a szomszéd, ki akart gyereket játszani ilyenkor? Azt pont ismertük.

És akkor ezt csinálja az ember, és közben nem mindig tudja, hol kezdődik és ér véget a játék, pedig egyszer, sötétedéskor mindenkinek haza kell majd menni.

Műhelynapló #3 – Kemény, vonalas

Dátum: Szerző:

Vissza a vonalhoz, egészen a barlangrajzokig. Örülni egy színnek. Fejben megírni öt regényt, amíg egy kép elkészül, hagyni békén a szavakat, nem hagyni megcsalni a józan észt ezekkel a bűvésztrükkökkel, amiket idő közben megtanultam. Nem csalni.

A zene a varázslat, a rajz mutatvány, de mi az írás, ugyan, mi a fene? Csupa csalás. Gyakran képzelem, amikor javítok és nagy szelektálóként a fölösleges mondatokat visszatörlöm a szöveges dokumentumokban, hogy sorra, minden szöveg utolsó betűjével kezdve törlöm a mondatokat visszafelé, és végül lesz egy csupa hófehér, üres dokumentumból álló, csinos könyvtárrendszerem. Évekre visszamenőleg látni lehet majd a címeket. Van benne valami felemelő, megelégedéssel tölt el, pedig csak puszta ábrándozás, és hiába dobok ki közben ezt-azt, soha nem mindent, mert én… mert én soha sem csinálok végig semmit… rendesen.

Voltaképpen

Dátum: Szerző:

Ujjgyakorlatra márpedig szükség van, gondoltam ma, amikor egy A Hosszabb Szövegre bambultam.

Amikor benne van az ember, voltaképpen átlényegül (Nem modoros ez egy kissé, kedves barátom? – teszi fel a kérdést az egyik fölöttébb figyelmes karakter, mire a másik csak bólogat, olyasféleképpen, hogy hát igen, igen, sőt kicsit mintha fellengzős is lenne, na de, hát hogyan is beszéljünk az efféle dolgokról, na mégis, hogyan?, vagy ne is? kérdezi közben, mintegy rajtakapva magát egy ordas baromságon, de a száján végül csak az jön ki, hogy hm, hm.).

„Úgy lapult bennünk a normális élet, mint a lánchídi oroszlánok szájában a nyelv, a legtöbben elhittük, hogy tényleg ott van, de egyikünk sem vette a fáradságot, hogy megnézze, milyen” – mondja a főkarakter. Ez ilyen idióta-típus, ez például állandóan hasonlatokkal jön, egészen kezdem megutálni, plusz nem alszik. Annyira nem, hogy egy teljes éjszakát már én is kihagytam, és ha ez így megy tovább, előbb-utóbb valamibe nagyon bele fogok aludni.

Az meg egyszerűen nem tudott még eldőlni, hogy három, vagy négy szálat kell megtartani. Erre az egyik ír egy verset arról, hogy az öreganyja haladt a korral, tűzre vetette a szövőszéket

(Nyolcvan év, leélte, mire megszülettem,
sok van közöttünk, mondogatta, sok.
Se ház, se udvar, de azért csak haladjak,
tartsd a szálakat, mondogatja most.),

hát jó, legyen mindegyiknek valami hobbija, gondolom, írogassa csak a verseit. Amíg alszik, majd a másik dolgozik.

Azon kapom magam, hogy írásról írok, ami voltaképpen ordas nagy baromság.

(ez nem) Szeifert Natália