írásról címkéhez tartozó bejegyzések

Az őrület realitása

Dátum: Szerző:

Úgy tapasztalom, hogy szeretjük, mindenki szereti azt hinni, hogy az őrület valami létező dolog, amibe bele lehet zárni azokat, akiket nem értünk, akik félelemmel vagy bizonytalansággal töltenek el, mert az életre adott válaszaik az általánosan elfogadott normáinktól kisebb-nagyobb mértékben eltérnek. Jó azt képzelni, hogy ez a felcímkézettség biztonságot ad, hiszen egy másik világot takar. Egy mentális zavarnak vagy betegségnek nevezett állapot nem itt zajlik le, nem ebben a valóságban, és legfőképpen: csak másokkal eshet meg. Hogy ezekre az emberekre, állapotokra nem igaz a “mi realitásunk”, hogy náluk, bennük nem a “mi logikánk” működik.

A helyzet azonban az, hogy ez csak az esetek nagyon kis (habár talán jobban szem elé kerülő) részére igaz. Az elme és lélek kutatói már elég régen rájöttek, hogy nem lehet az embereket épelméjűekre és bolondokra osztani.

És ez ijesztő. Mert azt is jelenti, hogy elképesztően (elképzelhetetlenül) vékony a határ, pontosabban: nincs is. Nem létezik úgy, ahogy szeretnénk, ha létezne.  “Ők” nincsenek odaát és “mi” nem vagyunk ideát.

Mégis, nagyon szeretném ezt a nehezen érthető, sokrétű (itt és most talán oktalanul felvetett, túlságosan leegyszerűsített) helyzetet megfogni. Nagyon sok írásomban foglalkozom vele közvetve vagy közvetlenül. De amint elhagyom a zavarosságból, misztifikálásból, címkékből eszkábált biztonsági sávot, úgy látom, fal van ott. Nem tudom, talán kis kalapácsütésekkel is lehet rajta lyukat ütni. Nem tudom, ahogy sok minden mást sem.

Le a koncepcióval

Dátum: Szerző:

Naplovam

Az az új terv, hogy nincs terv. Eddig még mindig ez jött be a legjobban. Megszállottan koncepciózus agyban ezt viszonylag nehéz elintézni. A spontaneitásnak is megvan a maga ideje – tudjuk a Tuti dolog óta, úgyhogy a koncepciótlanságnak is megvan a maga helye, mondom erre én.

Nem az, hogy nincs, hanem nem nagyon van, és ez nem ugyanaz. Vagy de. De nem. De.

A dolgok ott szoktak kisiklani, amikor van egy jó módszerünk, rendszerünk, protokollunk, amit százból kilencvenkilenc esetben zsinórban használtunk, kiválóan működött, aztán eljön az az egy, amikor improvizálni kell(ene). Az a problémás plusz egy sosem a második eset, hiszen akkor rögtön csak ötven százalékos lenne a módszerünk hatásfoka, amiből azonnal rájönnénk, hogy csak hazárdjáték, nemde. Nem, de.

És akkor megtelik a hamutartó. Egyébként, persze van terv a) b) c), például vannak itt nekem egészen jó címeim, ígéretes vázlatokkal és töredékekkel, mert a vázlatok és töredékek legfontosabb jellemzője, hogy ígéretesek, milyenek is lehetnének. Ha nem lennének ígéretesek, már nem lennének. Mármost, vázlatokkal és töredékekkel két dolgot lehet csinálni elveszíteni vagy elrontani*, rendszerezni, vagy kidobni. Mindkettőhöz foglalkozni kell velük, és ha már ott vannak, illetve én ott vagyok, akkor inkább rendszerezem őket kivéve, amikor kidobom a picsába.

De ehhez is össze kell szednie magát az embernek, főleg most, amikor minden olyan, mint a két lélegzetvétel közötti szünet. Vagy két sóhajtás közötti szünet. Két hamutartóürítés közötti szünet, úgy, hogy már nem gyújtasz rá, de még nem is vetted a fáradságot, hogy kiürítsd. Ha nem dohányzol, akkor neked ez nem túl találó példa, de cserébe örökéletpluszhúszév.

Mondjuk úgy, egyszerűbben, hogy szünet van. Annyira szünet van, hogy minden százezermillióval pörög, de ez itt a hurrikán szeme, ülünk a Nagy Kussban. Nem tudom, hogy vagy vele, de én a nyarat várom. És minden évben a nyarat várom, mert mindig azt hiszem, hogy akkor tényleg szünet lesz. De hát a lófaszt. Annak ellenére, hogy ezt empirikus úton még sosem sikerült igazolnom.

__________
*- Mit csinál egy nő egy gumiszobába bezárva két, fél méter átmérőjű vasgolyóval? – Az egyiket elveszíti, a másikat elrontja.

Nem adni magam

Dátum: Szerző:

Naplovam

Vannak ügyek, amiket csak úgy lehet vinni, ha az ember teljesen beleadja magát. Majdnem minden ügy ilyen. Én most látom csak igazán, hogy elfecséreltem az időmet egy olyan ügyre, amibe teljesen fölöslegesen adtam bele magam, mert nem lehet benne érvényesülnöm. Éreztél már ilyesmit?

Talán nincs késő. Az ember egy darabig azzal áltatja magát, hogy van idő, aztán azzal, hogy nincs késő. Hehe.

Nincs késő kiszállni, átrendezni, újrakezdeni, nevezzük akárhogy, de mindenképpen azzal kezdődik, hogy kidobjuk, amiről bebizonyosodott, hogy nem fontos. Hogy bizonyosodik be az ilyesmi? Én makacs vagyok, úgyhogy nálam nagyon lassan. Nekem nagyon sokszor, nagyon sok pofonba kell beleszaladni ahhoz, hogy lássam, hogy értelmetlenséget csinálok. Hogy belássam. Meggyőződjek, elhiggyem, hogy teljesen hülyeséget hittem odáig. Magamról, a dolgomról, arról, hogy amit csinálok fontos lehet. Egyáltalán: jó lehet.

Kifacsarodtam. Beleadtam magam, bő tíz (talán a legjobb tíz) évemet*, és passz. Mostantól bármi történik ez ügyben, késő.

________

*illetve annál inkább többet, talán tizenötöt

Visszatalál

Dátum: Szerző:

Naplovam

A legbanálisabb pillanatokban történnek azok a dolgok, amiket talán nem is történésnek kéne nevezni (de annak nevezem), belül zajlik, fejben, konkrétan a koponyában, néha azon belül is egészen jól lokalizálható helyen, én legalábbis úgy képzelem, hogy meg tudnám mutatni, hol, az agyam melyik háromdimenziós területén keletkezett ez vagy az a gondolat.

Gondolat, na, igen, ezt a szót keressük. Feltéve, hogy a gondolatot elfogadjuk a történés legkisebb egységének. A gondolat legyen az, ami alulról éri el a történés fogalmi követelményének határát, mint a csiklandozás a fájdalomérző receptorok ingerküszöbét. A gondolat már történik, de még nem fájdalom – csak hogy végleg belezavarodjunk.

Szóval, veszem le a polcról a papírtörlőt, hogy letépjek belőle egy lapot, hogy pár másodperc múlva abba fújjam az orrom (ja, van ilyen), közben azon gondolkodom, mikor is lesz a fotókiállítás, amire mindenképpen el akarok menni, és egy ismeretlen kapcsolással a jobb szemem mögötti harántvonalon, határozott középkék fényű, féregszerű alakzatban jelenik meg a gondolat, hogy vissza kell oda találni, arra a térben nehezen, de időben viszonylag jól meghatározható pontra, amikor sokkal kevesebb hatásnak engedelmeskedtem, sokkal szabadabban írtam, mint mondjuk ma. Nem blogot (ezzel éppenhogy visszatértem mostanában a régi, elveszettnek hitt szószátyár szabadságomhoz, ami egyébként talán ugyanazon a ponton volt), hanem minden mást. Hogy ne ragaszkodjak (ragadjak bele) az éppen aktuálisan engem érő és vitathatatlanul megmozgató hatásokba, ahhoz vissza kell lépni arra a (lelki) pontra, amikor éppen jó volt. Jól ment, nem mindig könnyen, de jól, és éreztem, pontosan tudtam, hogy milyen vagyok, milyen dolgok kerülnek ki a kezem alól. Semmiségnek tűnik, de épp ellenkezőleg, hatalmas dolog, ennél jobb vagy több nem tud lenni semmilyen alkotói folyamat. A hatások meg persze nem maradnak el az út szélén, kellenek is, de csak úgy, mint a petrezselyemcsomó a húslevesbe: hadd főjön ki az íze, aztán majd leszűrjük.

 

Oké

Dátum: Szerző:

Naplovam

Oké, akkor most elkezdődik, hogy eldőlnek a dolgok. Oké, arra dőlnek, amerre a lehető legrosszabb. Ez egy lavina. A várásnál még elvileg ez is jobb, gyakorlatilag nem tudom. Gyakorlatilag az a sokat emlegetett reményhal ilyenkor fehér hasával fölfelé úszik a légben, mindenhol bezavar a látómezőbe, mint a retinára tapadt nanométernyi porszem.

Az ember ilyenkor elszalad valakihez, visszaélve türelemmel, bizalommal, csak azért, hogy ne otthon érje a szégyen. Hogy nem bírja visszatartani. Az elkeseredést. Ne a gyerekek előtt.

Ennyi maradjon már meg.

Részben álomnapló

Dátum: Szerző:

Naplovam

A minap azt álmodtam, hogy elküldtem, sőt átadtam egy szöveget Réz Pálnak, aki amellett, hogy az volt, aki, álmomban biztosítási ügynök is volt, vagy még inkább valami nagy társaság feje, szóval nem az a kis ajtón kopogtató ügynök, hanem a kopogtatók főnökének a főnöke, és én valamiért rettenetesen féltem tőle. Már ott ültem nála, amikor rájöttem, hogy az átadott kéziratban benne maradt egy másik, amiben megnevezetlenül, de félreérthetetlenül róla írok, arról, hogy félek tőle. Nem is személy szerint, hanem attól a rejtett fenyegetéstől, amit az akármi-ügynökök magukban hordoznak, mint a light kóla az ízfokozót, bízunk benne, hogy nem árt, de a franc se tudja, hogy akkor mitől édes. És akkor valahogy megpróbáltam elterelni a figyelmét, de már átfutotta a szöveget, és egyszerre éreztem, hogy na, ezt is baszhatom, meg, hogy végül is nevet, de már nagyon közel volt a reggel, úgyhogy egy lakókocsi-ház jellegzetesen műpadlószagú mellékhelyiségén keresztül valahogy felébredtem.

Az álom furcsaság és hülyeség keveréke – korábban ezt nem így gondoltam* – és mint ilyen, fele se igaz. Viszont, hogy Réz Pállal (különösen a halála óta) és egyáltalán a rézpálsággal többet foglalkoztam (könyv, interjúk stb.), azon vettem észre magam, hogy meglepően sok mindenben egyetértek vele (sokban meg nem, persze). Főként olyan dolgokban, amikben úgy 5-10 éve nem értettem volna egyet, de – talán részben ezért – 5-10 éve nem is érdekelt különösebben, hogy Réz Pál vajon hogyan vélekedik egy csomó dologról.

Most csak egyet mondok el ezek közül. Azt mondja egy interjúban, hogy a ma már klasszikusnak számító szerzőkben volt részvét az ember iránt. S ez a részvét (ami szerintem a szeretetből fakad) hiányzik neki a kortárs irodalomból. Ezt én így nem tudtam volna megfogalmazni – vagy csak sokára – s nem is dolgom, nem vagyok kritikus, irodalomtudós, sznob filosz, ahogy ő maga is gyakran emlegeti magát, szóval nekem erre nincs jogosítványom, de annyi biztos, hogy nekem is hiányzik. Nem szeretem azt, hogy le vagyunk nézve, távol vagyunk tartva, testileg vagyunk megjelenítve, miközben érzékileg meg vagyunk vezetve, de nem vagyunk szeretve, mert szerthetetlenek vagyunk, reménytelen a helyzetünk, meg is érdemeljük, mert mert mert. Még akkor sem, ha az író magamagát is lenézi, sőt, az még rosszabb.

Na, igen. Ha körülnézünk, nehéz is szeretni. De 1) Ki mondta, hogy könnyű?** De 2) Nem is kell szeretni***, a részvét(el) a fontos.

_________

*sőt, most sem gondolom egészen így, de ebbe most nem megyünk bele

**lsd még: Nem szórakozni járunk ide

**Meg hát… mi is a szeretet? A szeretet nem bárgyúság, de nem is méricskélés. Az csak úgy van. S ha nincs, akkor az egész csak bűvészkedés v. önki(-szolgálás, -elégítés, ahogy vesszük).

Jól szórakozunk, azaz: hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg…

Dátum: Szerző:

Naplovam

Azt hiszem, elég sokan jól elszórakozunk a világ leírhatatlanságával egy életen keresztül, de – mint a címben jeleztem – ez egy kis kiegészítésre szorul. Hol jól, hol rosszul, hol szórakozunk, hol meg… hát, olyan ez, mint a viccben, amikor apa először viszi el a kisfiát a kocsmába, kikérik a cimborák a feles kört, a gyerek áhítozva nézi, mire az apja neki is kér egyet, a gyerek felhajtja, és azt mondja: Apa, ez borzasztó rossz!, mire apa: Na, hát ez az! Anyád meg azt hiszi, szórakozni járunk ide!

Az élet Az írás nem fenékig dubaji night club. Néha egyenesen Kőbánya alsó, hajnali négykor. Télen. Másnaposan.

Mindenesetre valószínűnek látszik, hogy minél több technikát ismerünk, annál többet ki is akarunk próbálni (alighanem mindig pont eggyel többet, mint amennyit ismerünk), hiába is van saját (netán bevált) módszerünk, hiába is nem szeretünk a komfortzónán túl lenni – úgy általában. Mindenki másban bátor és kísérletező.

Például az, hogy spontán írás. Nem sokat kísérleteztem vele, mert nem tudtam, hogy nem mindenkinél működik ugyanúgy. De ez nem igaz, egy időben viszonylag sokat kísérleteztem vele, s hogy ennek nem látjuk nyomát, az nem a véletlen műve.

Az önkontroll szép erény, gyakrabban is gyakorolhatnám, csak hát az meg olyan, hogy az ember nem kontrollálhat mindent. Az életének lesznek olyan területei, ahol megtanulja magát viszonylag szigorúan felügyelni, hogy lehetőleg csak a legjobbat hozza ki magából (s hogy az végső soron mennyire lesz jó, azt úgyse tudja), más területeken meg jobban elengedi magát. Szóval, ami fontos, azt ellenőrzi, figyeli, szűri, bent tartja (összetépi, törli), a nem jónak tartottat, a fölöslegest vagy durvát, azokon az életterületeken meg, amik kevésbé fontosak, szabadon engedi a hülyeségeit. Mert ugye, mit veszíthet? Sokat. De úgy véli, hogy a másik területen meg még többet. Hát ilyen fajta az, aki ír vagy valami mást csinál efféle szenvedéllyel.

De amúgy nem szeretem ezt a szót, hogy szenvedély, mert az rendben van, hogy benne van a szenvedés (emiatt éppenhogy szeretem), de mégiscsak valami élvezetet sugall, azt meg már fent elmeséltem.

Az egészet egyébként a tudatmódosulat miatt kezdtem írni, szóval arra akartam kitérni, hogy kell-e a tudatot piszkálni szerekkel (nem), ahhoz hogy spontán legyünk (És maga is ott van a spontán? Hát, mikor hogy, van hogy szimultán.), de ezt most már, mire ide érek az írásban, teljesen fölösleges témának ítélem, és elteszem egy olyan pillanatra, amikor tudok róla valamit mondani.

Anya el nem végzett munkája vagyok

Dátum: Szerző:

Naplovam

A címben el is mondtam mindent. 🙂

Akkor legyen szó valami másról.

Az szerintem egy blognak (aka netnapló, tehát személyes írások közszemlére téve) tök jól tud állni, hogy ha a szerzője kibeszél. De mióta irodalom az, ha valamit leírok T/2-ben? Nem érted, olvasod, olvasod és úgy nem érted. Ülsz, elszívsz egy cigit. Megvakarod a füled tövét, elgondolkodsz, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogsz megcsinálni mégse. Megnézed a lábujjkörmeidet, mert egész nap mezítláb mászkálsz otthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnád térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolsz, belenézel a csészédbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szereted.

Nem értem, olvasom, olvasom és úgy nem értem. Ülök, elszívok egy cigit. Megvakarom a fülem tövét, elgondolom, hogy ma is mennyi mindent kéne csinálni és mennyi mindent nem fogok megcsinálni mégse. Megnézem a lábujjkörmeimet,  mert egész nap mezítláb mászkálok itthon, mintha a padló minden repedését, a linóleum összes felpúposodását fel akarnám térképezni. A körömvágásra pazarolható időre gondolok, belenézek a csészémbe, van még az alján egy kis hideg kávé. Szeretem.

Na?

Az összefolyó napok és sorok

Dátum: Szerző:

Műhelynapló

Régen volt műhelynapló, mert sokat dolgozom, haha. Van egy japán mondás – az egyetlen mondás, amivel kapcsolatban azt érzem, hogy rám is teljesen igaz – ami gyakran eszembe jut: Ha jól dolgozol, több lesz a munkád. Ez európai szemmel (aggyal) eléggé vicces. Is. Meg egy kicsit el lehet azon töprengeni, mi is a munkánk, mit akarunk vele, mennyire másképp lehet mindezt felfogni kultúrától függően.

A finisében vagyok a Hosszú Szövegnek, és érzem, ahogy elveszítem a lábam alól a talajt (seggem alól a széket, ha úgy jobban tetszik, pedig ülök eleget, növesztem rendesen), szóval elkezd a világom mindenben hasonulni ahhoz, amit írok. Most kezd minden mindennel összemosódni, összeérni, összefolyni, a legkritikusabb pillanat, amit mint egy gyorsfagyasztó, úgy kell kristályosítani, hogy a szálak mentén meg lehessen találni vagy végig lehessen követni az egész útvonalat. Ebben egyszerre van jelen a kétségbeesés és a nyugalom: sosem lehetek biztos benne, hogy meglesz, de már tudom, hogy mindegy.

Sok apró dolog van hátra. A mozaiképítéshez hasonlítanám, nem tudom, csináltatok-e már mozaikot – én egyszer egy egész ablakpárkányt lemozaikoztam tördelt járólapokból – , szóval van egy végső állomása, amikor már úgy tűnik, hogy minden kész, csak ki kell fugázni az egészet. Olyan kis könnyed simítgatásnak tűnik, aztán kiderül, hogy többet melózol vele, mint az egész összerakásával, pedig már az is igen kimerítő volt. Nem beszélve arról, ha közben derül ki, hogy valamelyik darabka mégiscsak kicsit ferdén áll… akkor azt kipiszkálni, letisztogatni, újra felrakni, kicsit káromkodni, félrelökni az egészet, aztán mégis megcsinálni, mert nincs az az isten, hogy meg ne.

Hát így állunk most, október elején.

Alapértelmezett formázás

Dátum: Szerző:

Ezt meg azt csináltam gyerekkoromban, minden nagy volt, féltem dolgoktól, ezt-azt szerettem, amazt máig szeretném – van ez a makacsul bennünk tanyázó kollektív nosztalgia, ha bemondanék hívószavakat, rögtön érezhető lenne, tízből kilenc olvasó a szívéhez kapna, de nem mondok be.

Vannak biztosan befutó erotikus képeim, tízből kilenc olvasó magához nyúlna, de ezeket nem villantom fel.

Vannak remek kínok is, összeszorított fogakról a zománc is lepattogna, tízből kilenc fogorvos ajánlaná, de miattam aztán ne élvezzék jobban az egykulcsos adózást.

Nem megyek biztosra, valahogy ezzel teszek különbséget jó és rossz között. Ezzel szívatom magam: válasszam mindig a nehezebb utat úgy, hogy közben tudom, hogy igazából* nincs választásom. Köszönöm, nincs mit.

______

*végső soron