Naplovam

A Magyar Nemzeti Galériában még július végéig megnézhetitek a több mint 100 Picasso-művet felvonultató kiállítást, érdemes. Most azonban egyetlen kiállított mű miatt írom ezt a posztot, mintegy emlékeztetőül magamnak.

A Női fej miatt.

Nyilván sokan ismeritek ezt a szobrot, én a maga valóságában most találkoztam vele először, és letaglózott.

Olyasmi ez, mint kamaszként meglátni élőben egy híres embert, mondjuk egy zenészt vagy színészt, akiért rajongott az ember. Csak olyasmi, de nem ugyanaz, mert persze hogy egy érdekes, sőt izgalmas szobornak gondoltam eddig is, de most, hogy tényleg láttam, már zseniálisnak és lenyűgözőnek találom.

Arról van szó, hogy az igazi műalkotás bizonyhogy megteremti a saját auráját/terét/közegét, amivel levesz a lábról. Az észről. Sose hagyjátok ki, ha élő vagy holt művész munkáit eredetiben láthatjátok. Nem biztos, hogy minden nagy élmény lesz, de ezt az élményt semmiféle virtuális túra nem tudja visszaadni. Erről ennél többet itt most nem is érdemes mondanom, elég az hozzá, hogy beléptem a kiállítás terében abba a szakaszba, ahol ott áll ez a hatalmas (szerintem kb. másfél méter magas) szobor, körüljárhatóan, és én ott keringtem körülötte, mint a bolond lepkék a fény körül.

Sokkal, de sokkal másabb, sokkal több, mint akár ezeken a képeken:

Hát így állunk, Pablo. Amúgy a Múzeum Shopban már borstartó is vagy, Dalí mellett (Salt & Pepper, Salvador & Pablo) és zokni is, az mondjuk saját jogon. Csak, hogy tudd.