Az altató szerekről felkerült a Moly könyves közösségi oldal 2018-as Merítés-díjának top 10-es listájára, szépirodalom kategóriában. Ez nagy öröm és megtiszteltetés. A díjat negyedik alkalommal ítélik oda az olvasók.
A közösség tagjai közönségdíjat szavaznak meg a számukra legkedvesebb kötetnek, így akinek van kedve (és Moly-tag), az alábbi linken szavazhat:
https://moly.hu/szavazasok/merites-dij-2018-szepproza-kozonsegdij
A szavazás egész nyáron át tart.
Az a megtiszteltetés ért, hogy magam is részese lehetek Sárkány Győző Ferenczy Noémi-díjas grafikus, Érdemes Művész
Bálványok bukása. 500 éves a reformáció 50 rajz – 50 gondolat című nagyszabású kiállításának és a hozzá kapcsolódó könyvnek. Több mint fél éve a közé az 50 alkotó (képzőművészek, írók, művészettörténészek) közé választott, akiket felkért, hogy meghatározott (rövid) terjedelemben a reformáció fogalmáról szabadon asszociálva írjanak szöveget a készülő kiállításra, amelyen a grafikáihoz társítva láthatók/olvashatók lesznek november 8-án a Gaál Imre Galériában (Bp, 1203, Kossuth Lajos Utca 39.). A grafikákból és írásokból különleges könyv is készül, így a megnyitó egyben könyvbemutató is. Ez egy igazán nem mindennapi, gigantikus vállalkozás, ha tehetitek, ne hagyjátok ki! Én ott leszek.
A táncművészeti előadással egybekötött megnyitó 17:00 órakor kezdődik, a belépés ingyenes. További részleteket a Facebook-eseménynél találtok: ITT.
A Jelenkor folyóirat márciusi száma megjelent, ebben (sok kiváló írás mellett) olvashattok ismét egy hosszú részletet Az altató szerekről című regényemből. Sokan jeleztétek már tavaly, a Mozgó Világ nívódíja után (amit ennek a regénynek egy másik részletére kaptam), hogy várjátok a megjelenést, úgyhogy örömmel jelentem, hogy a könyv őszre várható a Kalligram kiadónál.
Addig is olvassatok bele a márciusi Jelenkorban! 🙂
Naplovam
Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós, vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.
A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.
És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.
Naplovam
Szerintem először a konyhai gépek gyártói jöttek arra rá, hogy ha túlságosan sík, netán stbailnak tűnő tetővel látják el a készülékeket, azok óhatatlanul polccá lényegülnek a tárgyak bűvöletében élő fogyasztó otthonában, s mint ilyenek, egyre kevésbé lesznek használatban az eredeti rendeltetésüknek megfelelően, így aztán a tervezett avultatás és a folytonos növekedés piaci-közgazdasági-interplanetáris-orbitális elmélete értelmében lassanként baszhatják a friss vásárlásokat. (pl. Melegszendvicssütő?* Minek vennék újat?, van. Azon tartjuk a gofrisütőt. Azon meg a lisztesdobozt.) Szóval, gonoszul dizájnnak álcázva elkezdték kerekíteni, gömbölyíteni, áramvonalasítani a cuccokat, hátha.
Nekem egyetlen komolynak nevezhető konyhai gépem van, egy Saeco darálós kávéfőző (úgy is mondhatnám, hogy ez a lakás legértékesebb tárgya- szóval hozzánk még betörni sem érdemes -, ez is már többéves, és megint folyatja a vizet a zacctartóba, de ez egy tömítéscserével megoldható**), mert az ember egyvalamire legalább legyen “úgymond igényes”, és én ezt az egyvalamit, amire érdemes, a kávéban látom megtestesülni, úgy is mint a civilizáció legnagyobb vívmánya s mint a hétköznapi élvezetek megunhatatlan forrása.
No, ennek a teteje ilyen:
Azt hihetnénk, hogy ezt a tetőt az Isten is a dizánjer arra teremtette, hogy rátegyük a süteményes tányért, de ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy a tető nem sík, éppen annyi alattomossággal domborodik, hogy kávéfőzés közben szépen le tudjon rázni magáról mindent.
Én most már ebből sportot csináltam. Meddig bírja az angol porcelán készlet utolsó előtti kistányérja, a teflontepsi, az üvegtányér stb. Az a jó hír, hogy a kerek faalátét, amit vágódeszkának is lehet használni, gyakorlatilag végtelenségig ott tud maradni (legalábbis addig, amíg bele nem kell töltenünk a gépbe az újabb adag babkávét).
Magamat afféle tárgykutatónak képzelem, és a valódi tudósok kéjes lustaságával figyelem a környezetemben és ismerőseim környezetében előforduló tárgyak mozgását, sorsának alakulását. (Ez nem sokban különbözik egyébként maguknak az embereknek és/vagy állatoknak megfigyelésétől, sőt.) A bevezetőben említett empirikus tapasztalatom is többéves megfigyelés eredménye.
Itt adom közre további fontos megállapításaimat a témában.
1. Nemcsak a konyhában, de a lakásban bárhol található vízszintes felület polc.
2. A vízszintes felületek számával egyenesen arányosan növekszik a rájuk helyezhető tárgyak***, különösen a könyvek száma.
3. Minden polc könyvespolc.
4. Ami nem könyvespolc, az is könyvespolc.
5. Soha nincs elég könyvespolc.
Mindezekből pedig világosan látszik, hogy a legveszedelmesebb dolog, amit ember a lakásába vihet, az a könyv. Óvakodjatok.
___________
*Melegszendvicssütő, gofrisütő, hagymaaprító és társaik. Óriási téma a konyhai baszom-faszom (copyright Triceps) gyűjtemény, erről még lesz szó máskor.
** Majd.
***Mégóriásibb téma a mindenhonnan gyűlő tárgyaké. Erről talán nem is tudok írni, annyira óriási. Meglátjuk.
Naplovam
Pedig volt idén is, voltam is, és ugyan szerzőként nem, de borítókban érintett vagyok. Kettőben is.
Az egyik Péterfy Gergely publiciszika-kötetének, a Mindentől keletre-nek, a másik Mező Ferenc Dackorszak című verseskötetének borítója. Mindkét kötet a Kalligramnál jelent meg, mindkettőt a kiváló Hrapka Tibor tervezte, akinek a munkáit régóta csodálom, s mindkettőhöz felhasználásra került egy-egy fényképem. Igen szép könyvek, büszke vagyok rá, hogy hozzájárulhattam a végleges formájukhoz.
Itt mutatom a borítókat és az eredeti képeket:
Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is jegyezzem fel/meg minél jobban ezt az olvasói véleményt, aztán arra jutottam, hogy hát éppen erre való a blog: mindig itt jegyzem fel, ami fontos. Ez pedig az, nagyon is – nem merem fokozni, mert csak közhelyes lennék. Aki ismer, úgyis tudja, hogy mennyire komolyan gondolom.
Így indul tehát 2016, @EfEs Twitter-üzenetével, amit a Láz olvasása közben írt:
Ilyen új évet kívánok magamnak – és mindenkinek, aki szereti.
Itt pedig a részlet, amire az idézet utal:
Elengednek diszkóba, ott például összeszedem a Vadászt, összeszed engem a Vadász. Nem ismer meg, nem ismerem meg, csak az avarban hentergünk. Az avar is csak a filmeken olyan, mint egy őszi pléd, a valóságban biztos, hogy a bugyidban marad valami szúrós az aljnövényzetből, vagy megcsíp egy rovar.
Most akkor járunk, kérdezi.
Járunk, mondom. Nagyon nyálasan csókol, de jó az illata, amikor nem sörszagú. Minden srác sörszagú a diszkóban, vagy boroskóla, mindegy, a sörszag is csak nagyon sokára fog zavarni. Nem zavar aztán az sem, hogy Vadász még járni akar velem. Otthagyom a sarkon, mondom neki, hogy ne haragudjon, de nem érdekel ha haragszik. Nem érdekel, hogy otthon úgy tudják, hogy Sazzal megyek az unokatestvéréhez, közben egyedül állok ki stoppolni a benzinkút után az út mellé, be a táj közepére.
A földgolyó egy úthálózatokkal beszőtt labda, akármeddig tudom pörgetni a talpam alatt, erős rugalmas léptekkel akárhová el lehet jutni. Nem veszhetek el, mert az emberek segítenek megtalálni. De jó, hogy anya se, apa se tudja, hol vagyok.(…)
Amikor megismerem a Vadászt, mindent elmesélek neki, Hollót is, konkrétan mindent, ahogy eszembe jut. Lázasan magyarázok, elmondom magam. Állítólag ettől lehet belém szeretni. Ő nem mesél. Leveszi a bugyimat, mi az hogy leveszi, lerántja. Lerántja a farmerral együtt, most meg fog történni, gondolom, nincs mit mondania. Ő egy vadász. A puszta kezével megnyúz egy nyulat, vadászkéssel feldarabol egy vaddisznót, nem beszél, nyúz meg húz. Felest is iszik, úgy, mintha gyógyszer venne be. Ez orvosság, mondja. Kicsit érzem is, hogy beteg.
Azért iszom, hogy ne legyek beteg, mondja. Zöld ruhában járja az erdőt, ahogy vigyorog, na, az beteg. Vonzó. Egy darabig vonzó, nem sokáig, biztos vagyok benne, hogy nincs köztünk semmi, gondolom akkor. Ha lenne, az az lenne, hogy mond valamit, sok mindent mond. Tudhatna mesélni, legalább próbálná meg.
Nagyon sokszor elmondok szavakat, nem féltem a jelentésüket, biztos vagyok bennük. Minden eszközöm a szó, gondolom, rájuk merem bízni a csávómat, pasimat, rájuk merem bízni a legjobb barátomat. Azt képzelem, hogy ettől megértenek. A barátom meg is érti, a pasim nem, ez lenne talán a különbség.
(Láz, 2012 – adatlap a moly.hu-n)
Köszönöm.
Naplovam
Mikor is naplóztam utoljára. Úgy adódik, hogy nem véletlenül nincs kérdőjel. Miért nincs. Csak. Mert pont van. Most nekem pont van egy csomó fölösleges pontom és azt mind belerakom ebbe a naplóföljegyzésbe.
……….
Na, néhánytól máris megszabadultam.
Van különben még egy nagy rakás mindenféle jelem (relációs, kötő- stb.), kétségtelen, hogy eljön majd az idő, amikor azoktól is meg akarok szabadulni. Egyelőre pont nem.
Úgy látom magam, hogy bele vagyok süppedve egy eléggé zavaros betűlevesbe (a tipográfusok legrosszabb rémálmába), amiből egy gondolatjel segítségével próbálom kihúzni magam (vigyázat, nem keverendő össze a mínusszal) valami münchauseni ügyességben vagy lehetőségben bízva, ami nyilvánvalóan úgy hülyeség, ahogy van.
Na, ez az. Most az, hogy a Gutenberg-galaxist még mindig nem két agy közötti legrövidebb útként értelmezzük, az ne is legyen téma. Amondó vagyok, hogy biztos szép dolog a szövegközpontú irodalom (meg hát baszakodhatunk a további szabdalással, bekezdés-szemléletű szerző, meg ilyenek, télleg égnek áll a hajad, ejszen nyilván minden Magára Valamit Is Adó Szerző az is – oder miafranc?), de hát mindent összevetve, felütsz valamit – teszem azt, saját szöveget – és pont az jut eszedbe, hogy hát… ez úgy hülyeség, ahogy van. (De azért – teszem azt – nemcsak sajáttal fordul ám elő.)
Én mondjuk nem szoktam könyvet várni, tudom, szégyelljem magam (már csinálom is), tehát, hogy így beharangoznak egy megjelenést és akkor alig várjam, hogy olvashassam, de most. Most várok egy könyvet. Amiben az a vicces, hogy nem is azért várom, hogy olvashassam, mert tudom, hogy nem fogom elolvasni, amíg be nem fejezem a sajátomat. Mégis várom, hogy meglegyen, meg is fogom venni, hosszan nézegetni, kirakom valami jól látható helyre, mármint olyan helyre, ahol én jól látom, szóval itt lesz, mint valami cél, jutalom, hogy csináljam a dolgom.
A vallomást nyilván az utolsó bekezdésre hagyom. Nekem is lehet… majdnem azt írtam, hogy rajongásom, de ez nem a megfelelő szó, nincs is megfelelő szó (haha), mert az a helyzet, hogy nem rajongok, hanem pontosan tisztában vagyok az értékével, azt hiszem, elsősorban a szerző értékével, emiatt aztán van a tisztelet meg a nagyrabecsülés – mondom, hogy nincs megfelelő szó… – de leginkább mégiscsak az értés van, értés, nagyra értékelés, mint valami kalapemelés egy láthatatlan kézzel, láthatatlan kalappal (főleg, amióta elhagytam a 3-as metrón, ha valaki esetleg talált ott egy fekete kalapot, köszi, ha visszaadja, ha megtartotta, hordja egészséggel), ami viszont örökre szól, szóval kevesebb ez, mint a rajongás de több, mint a szeretés. Felismerésféle, ahogyan felismered az anyanyelvedet egy külföldi országban. Ha egyáltalán felmerül kérdés, az az, hogy hogy lehet, hogy olyan sokan nem (és hogy miért pont azon a fasz helyen lesz a bemutatója). De ez már mind úgy hülyeség, ahogy van. Nem is mondom tovább, itt
NatiLap 