A homokba – vagy bárhova – karcolgatásból előbb-utóbb jelek lesznek, a jelekből meg titkosírás. (Melyik írás nem titkosírás? – lásd 223.)

A titkosírásnak csak addig van értelme, amíg van, aki megfejtse.

A nő az ötvenharmadik napról, az eszkimó a kutyájával, meg a szörfös fickó mennek a sivatagban. Egyszer csak észrevesznek a távolban két fekete pontot.

Megszólal a nő: Szerintetek varjak?

Mire a szörfös: Szerintem ne.

Ez egy ilyen játék*, hogy néha azt mondjuk benne, hogy Csípj meg, nem álmodom-e! Tegnap mondtuk például.

Az egész csak azért érdekes, mert ha el akarjuk különíteni az úgynevezett valóságunkat az úgynevezett álmunktól vagyis a nemvalóságtól – a valóság értelmezését most tekintsük egyezményesnek -, egyetlen, évszázadok óta bevált módszerhez folyamodhatunk: a fájdalomingerhez.

Nem mondom, hogy ez az évezred legérdekesebb dolga, de azért.

*Mielőtt azt kérdezné bárki**, mi van a kísérlettel, sietek leszögezni, hogy az a bejegyzéssorozat első darabjától az utolsóig tart.

**Milyen naiv az ember, s bizakodó.