nyár címkéhez tartozó bejegyzések

Mi lehet ott

Dátum: Szerző:

Naplovam

Óriási álomtevékenység van, ez valahogy a nyár lehet, a nyár az oka, amikor minden olyan eszeveszettül él.

Megfejthetetlen, hogy amikor jó az álom, az a fajta jó, ami a gondtalan meg boldog gyerekkorba viszi az embert, nekem nem valami szép kert, az otthon, vagy egy boldog ünnep kúszik be hátteréül, hanem a buszmegállónk mögötti kavicsos rész, ahol óriási fák között beesik a fehér fény, és ott az ivókút, kék, az a karos fajta, amiket már alig látni, na az.

Egy tenyérnyi hely, ha néha hazamegyek, akkor sem látom, de álmomban mindig, mi lehet ott. Víz meg kövek, boldogság.

Nyári napló #4

Dátum: Szerző:

Bal kánon

Hogy például mi az, hogy balkáni? Anya vagy, tehát tanító, magyarázatokban bővelkedő, de legalábbis választ keresni sosem rest, mondhatni, jó kereső.

Anya vagyok, az életem tizenöt éve hangalámondásos dokumentumfilmmé változott (narrátor: Szeifert Natália), hogy a gyerekek könnyebben megtanuljanak beszélni, soha nem gügyögtünk, nem hülyék voltak, csak kicsinyek, az egyszerű kérdésekre volt a legnehezebb válaszolni, aztán jött egy viszonylag biztonságos szakasz, kiismertük egymást, rizikómentes kérdések jöttek, aztán a nehezen megfogalmazhatók,  és most itt vagyunk, nyár a Balkánon, rendben, de mégis, miért mondjuk valamire, hogy balkáni, pláne, hogy otthon is, amikor nem is a Balkánon lakunk. Azt tisztázzuk az elején, hogy ez a kérdés épp olyan, mint anyátok: a kánonhoz semmi köze.

A pejoratív felhang enyhén szólva is tévedés, főleg a mi szánkból, mondom, na de, mi az, hogy pejoratív. Jó, közelítsük ezt meg máshonnan. Van otthon is balkáni, de itt egy kicsit balkánibb – egyelőre. Mondjuk az, hogy nem folyik el az esővíz a város utcáiról (de tényleg, miért nem?), vagy mondjuk nézd meg ezt a megoldást:

Mi az, hogy balkáni?

Ilyesmi, mondom. Nem nagy különbség, igaz? Bólintanak, aztán a pocsolyába állított téglákon átbillegünk-egyensúlyozunk a fagyizóhoz, ahol mindig mosolyognak az eladók.

Nyári napló #3

Dátum: Szerző:

Mélyen öl

A tudós és a turista tekintetével pásztázni a strandot minden érkezéskor tíz percig, mindennap beleszeretni egy másik hajlatba, ívbe, domborulatba, csodálni, mekkora jelentőséggel bír az anyag. Eltévedni a mellek, seggek és lábak erdejében, aztán hanyatt dőlni, elfelejteni az egészet. Csak a következő szemnyitáskor térni vissza, amikor valaki rajtam felejti a tekintetét.

Anyányi ölek, száraz ág-visszerek, mosolygó farpofák, keményre érett vállak, csöpögő szakállú Jézus, a napernyő alatt Gertrude Stein virágos fürdőruhában, az öböl szélén a sziklás parton egy nő átmeneti kabátban. Ragyogó testek.

Sugárzás minden. Tudok a sajátomról, meg szokták érezni a jelenlétem, vannak, akik megérzik, elég sokan. Megérezni, hogy megérzik. Csodálni, mekkora jelentőséggel bír valami az anyagon túl.

Máskülönben só és víz vagyunk. Ki is marja a szám szélét, pedig a Fekete-tenger itt nem is olyan sós. A felszínen, ahol úszunk a medúzákkal, éppen csak. De a mélyben annyira, hogy nem él meg benne semmi. Százötven méterre lefelé. Ez teszi olyan egyedülállóvá a Föld összes tengere közt. Fent hívogat, mélyen öl. Két teljesen elkülönülő réteg, amik nem keverednek egymással. Nem keverednek.

Nyári napló #2

Dátum: Szerző:

A dolgok különös együttállásával kapcsolatban sosem jutunk dűlőre – némileg hasonlít ez a párhuzamos univerzumok gondolatához -, mivel csak az egyik vetületet ismerjük. Nem láthatjuk, mi volna, ha nem ismernénk fel, amit felismerni vélünk. Ugyanúgy alakulnának-e a dolgok, minthogy csak mi magunk élezzük ki a figyelmünket egy-egy körülményre, tárgyra vagy személyre, vagy valóban megsűrűsödik az előfordulás? Talán egyszerű hitkérdés az egész, és én az utóbbiban hiszek – elfogadva, hogy az ok ismeretlen -, úgy gondolom, hogy mint az univerzum anyaga, a történések és utalások is besűrűsödnek az idő vagy tér bizonyos pontjain.

Persze egyáltalán nem Hemingwayt vittem az útra*, de aminek bele kell akadni a hálóba, az bele is akad. (Vagy fennakad a horgon – erről pedig a Folyó szeli ketté jut eszembe, a filmes világ leggyönyörűbb horgászós jeleneteivel, de ez mellékszál.) Ahogy felmerül valahonnan az emlékeim legmélyéről, aztán beleütközöm a róla elnevezett vendéglátóipari egységbe, már tudom, hogy a rövid nyaralásom nem a hazatéréssel, hanem az újraolvasással ér majd véget, hogy azonnal elkezdődjön egy új, másfajta utazás.

Mintha a tudatalattim rétegei között, azokon keresztül száguldanék… majdnem azt írtam, hogy egyre lejjebb, de szó sincs olyasmiről, hogy lefelé. Ha irányt kell mondani, akkor szét. Megtalálnak az üzenetek. És léteznek-e jobb közvetítői a fontos üzeneteknek, mint azok a mondatok, amiket olyan emberek írtak, akik azért volt a világon, hogy jó mondatokat írjanak? (Nevezzük őket íróknak.)

_____
*hanem Nádast

 

Nyári napló #1

Dátum: Szerző:

Fény – föld – tenger

Az utazás az emberiség legnagyobb találmánya, égi és földi szerelem. Mozdulatlan utazás a homokban fekve. Elgondolni a milliárd szemcsét pontosan a testem körvonala alatt – a múlékonyság lenyomata, évezredes hordalékban. Ősi városok mai lakóinak szemében és testtartásában van efféle hanyag közöny a turista ámulata iránt, emberek tekintete, akik részei az állandóságnak, aminek nincsenek tudatában. Minden arc, minden vízfelület tükör, az utazás egyszerre visszapillantó tükör.

Kiválasztani egy könyvet, amit magammal viszek: újabb lépés, hogy elhagyjam a precíznek gondolt valóságot, a valóságnak gondolt körülményeket. Néhány óra múlva nézni a tengert (csukott szemmel), arra gondolni, hogy Hemingway vajon tényleg mondta-e azt egy fiatal írónak, hogy Maga író, tehát megfigyelő, mindent lát, összeilleszti az apró részleteket és megérti a bonyolult rendszereket. Mondta-e, vagy éppen elég, hogy mondhatta volna?

A fény-föld-tenger-mátrixban valóban minden ragyogóan egyszerű,  még azt is sejtem, az agyam melyik elzárt rekeszéből került most elő Ernest (vajon hogy szólították a barátai, Ernie?), tisztára mos a tenger, medúza-szerűen átlátható leszek, a víz minden pillanatban más, időtlen idők óta ugyanolyan.

Beérni egy négyezer éves kikötőbe, rájönni, hogy a civilizáció valamennyi tengeri csomópontján időnként Alexandria felől fúj a szél. Most éppen a vihar előtti, a Vihar Előtti Tengeri Szél, amit az Erdők Lánya nem ismerhet. De csodálhat és élvezhet.

A kikötőben az első vendéglő, ami utunkba akad, Hemingway nevét viseli, feltétlenül betérni tehát és halat enni, így siklani bele a rendszerbe – maga író, tehát megfigyelő – mindent felfaló figyelemmel. „Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod?”

A megfigyelő kényelmes pozíciójának széléig merészkedni, belesétálni táj- és csoportképekbe, belenézni soha többé nem látható szempárokba, belélegezni a sós levegőt, nézni egy halat a tányéron. Tudomásul venni a világot.

Képlékennyé válni a nehéz levegőtől, ismerkedni ezzel a felhőzettel, ezzel a fajta viharelőttiséggel. Az utolsó percig kint maradni a parton, a vadabb, hidegebb széllökéseket már ismerősként üdvözölni, a nagy tombolás előtti utolsó, és utolsó utáni percig maradni.  A passzív személőre még munka vár, magamagára kiszabott munka, lenyúzhatatlan bőre. Nincs az írásnál magányosabb alkotás – hiszen még festőket is látni a tengerparton –, nincs nagyobb lehetetlenség.* Nem tudni elmondani, amit meg lehet figyelni.

Elgondolni az otthont, ami lassan szétfoszlott az évek alatt, elgondolni, hogy nemsokára menni kell, az útnak örülni, nem a megérkezésnek. „Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál?”**
___________

*Mégis, a puszta tény, hogy végre írhatok, az írás lehetősége azonnal megizzasztja a tenyerem, vibrálni kezdenek az izmaim, kicsúszik a kezemből az üvegpohár, mint egy ideges szűzlány, mindent elhibázok, amíg a papírhoz érek. Jegyzeteket készítek, ennyire erősen bízom abban, hogy lesz holnap, amikor letisztázhatom.

**Az idézetek Ernest Hemingway Mondd, mit teszel... című verséből valók.

vihar-jon