olvasás címkéhez tartozó bejegyzések

Különben

Dátum: Szerző:

Maga csak üljön, olvasson, meg dolgozzon. Néha húzza ki a fejét (a Kerouac-Roth-Updike) háromszögből. Miért is mindig a háromszögek? Miért is mindig valamiféle alakzatok? Ki tudja. Mint a csillagképek. Sosem egy valami áll magában. Néha össze lehet kötni őket egy vonallal, néha csak kemény törések árán, vagy valahol a sötét háttér mögött megbúvó szállal. Na, például azt a szálat megtalálni. Az jó. Így leegyszerűsödnek a dolgok. Megtalálni egy nem túl nyilvánvaló összeköttetést két dolog között, az jó valami. Nézni bután, értetlenkedve, az rossz. A vagy B, a C megoldás (örökkön örökké halogatni a döntést A és B között, feltételezve, hogy a hiba a mi életkorunkban, szemléletünkben, felfogóképességünkben, ismereteinkben, rendszerünkben stb. van), már elhasználódott. Egyszer csak arra kezd el kimenni a játék, hogy most már legyen jó. A eset legyen. Nem mindig és nem mindenáron, de legalább erre induljunk el. Nekünk legyen mondva.

Különben nem csodálom, hogy annyiszor elmondják, hogy a mosókapszulát tartsd gyermekektől elzárva. Néha még nekem is kedvem lenne beleharapni. De aki gyerekkorában egyszer találkozott a kókuszos testápolóval, az tudja, hogy a forma csak forma, és az illatnak sem lehet mindig hinni.

Mint újra ízeket érezni

Dátum: Szerző:

Alapvetően még mindig hitegetem magam az olvasói pozícióval, ami első sorban is akkor kényelmes, ha egy könyvről véleményt formálok. Olvasónak lenni tiszta szubjektív szubjektum. Semmi dolgom, csak első (második) benyomás alapján kizárólag magánvéleményt alkotni. El lehet mondani, de legföljebb téttelen beszélgetésben, vita tárgyát semmiképp nem képezi, ahogy ritkán is gondolom, hogy vitáznom kéne, a személyes vélemény csak egy személyes vélemény, ízlés dolga, semmi különös, mindenki mondhatja a magáét, egymás mellett párhuzamosan létező valamik.

Viszont egyre ritkábban lehet olvasónak maradni. Ha egy könyvről írok például, akkor biztosan kizárt ez a pozíció, legalábbis önmagában kevés, de ezt mindenki jól tudja, aki szokott könyvekről írni. Az egész úgy jutott eszembe, hogy egy jó ideje ott tartok, hogy már magamban (kimondatlanul) is objektív szempontok alapján forgatok könyveket, kis túlzással szakmai szempontok alapján olvasok – ez nem a könyvválasztásra, hanem az olvasás gyakorlatára vonatkozik. Előfordul, hogy tennék a (gyakran rég halott) szerzőnek egy-két szerkesztési javaslatot, és az utóbbi időben olyan is volt, hogy éppen a kezem ügyében lévő íróeszközzel belekorrektúráztam a szövegbe. Utóbbi egyértelműen jelzi, hogy nem ragadott magával annyira, hogy ne szakítsam meg egy toll vagy ceruza kézbevételével, kivéve, ha éppen azelőtt botlottam elírásba, nyomda-/helyesírási hibába, hogy éppen szünetet akartam volna tartani az olvasásban.

És mégiscsak az a helyzet, hogy akkor történik valami nagy dolog, amikor észrevétlenül, tettenérhetetlen módon egyszer csak visszavedlek olvasóvá. Nem (vagyis csak utólag) vizsgálgatom a szerkezetet, a szóhasználatot, nem keresgélek frappánsabb, odaillőbb megoldásokat, egyszerűen csak olvasok és benne tudok lenni a szövegben. Tény, hogy ilyesmi egyre ritkábban történik meg, de amikor igen, akkor az valami, hogy is mondjam?, az valami olyan, mint lehet a hit megerősítése egy próbatétellel, vagy kiszállni a kocsiból egy ismeretlen vidéken és először beleszippantani a levegőbe, vagy egy hosszú nátha után újra ízeket érezni. Vagy ez így mind együtt.

A Könyvhörcsög visszatér

Dátum: Szerző:

Naplovam

Viszonylag könyvvásárlás-mentes év után (leszámítva persze a Könyvfesztivált, a Könyvhetet, meg az alkalmi befutókat antikváriumokban) minden év végén elkezd dolgozni a Könyvhörcsög. Pontosabban, már az év vége felé, ősszel, amikor azt képzeli, hogy hosszú téli estéket fogok olvasással tölteni. Dühödt, kontrollálhatatlan munkába fog, megrendeli az összes olyan könyvet, ami valaha valamilyen listámon szerepelt, azt is, ami nem, de karácsony előtt akciós,  vagy éppen új, bőszen böngészi az online antikváriumok kínálatát, ritkaságokra vadászik szerte az interneten és mindenre lecsap, mindent begyűjt.

A pofazacskója olyan, mint Hermione táskája. Ha úgy tűnik, nem fér bele több, akkor is fér.

És akkor, amikor megfogadom, hogy visszazárom a ketrecbe, futkosson ott a kerékben, akkor váratlanul beesik egy régóta előjegyzett könyv. Magam rendelem meg. Üdv, Alice B. Toklas, téged is elolvaslak végre teljes terjedelmedben! Köszi, Gertrude. És köszi annak, aki leadta valahol a világban antikváriumba.

Hogy minden készen

Dátum: Szerző:

Naplovam

natposterHogy minden készen volt mindig, elég régóta tudom. Nem akkor jöttem rá, amikor a születési évemben megjelent verseket olvastam, az csak egy érdekes adalék volt hozzá, sőt inkább olyan, mint egy kutatás, kis utazás befelé: lásd, minden ugyanúgy megvolt már akkor is, pontosan abban az évben is. Minden megerősített ebben a kezdetektől, a görögök, a Nagy Oroszok, az Érzékeny Franciák és a Borongós Angolok mind, mind, mindenkor.

Nincs annál felkavaróbb és megnyugtatóbb érzés, mint hogy nincs dolgunk a világon.

Azért amikor a kis könyvtáramat rendezem – vagy éppen feldúlom és örökre elrontom a konstrukciót – vagy felemlegetek szerzőket, sorokat, mondatokat, újraolvasok valamit vagy éppenhogy előbányászok egy félig elfelejtett, számomra ismeretlen kötetet, az az érzésem támad, hogy teszek valamit. Mint egy kis hangya, egy nagy közösség része vagyok, azé a közösségé, aki az egészet életben tartja.

Az előítélet mint reménysugár

Dátum: Szerző:

Naplovam

books

A tömegközlekedés egyébként is szívügyem, de (és talán ezt már többször említettem) elsősorban a megfigyelések kiváló terepe. Az utazóközönséget több szempontból lehet csoportosítani, az egyik a kütyü-szempontú, tehát vannak a kütyüvel-a-kézben utazók, és a kütyü-nélkül utazók. Itt tapasztalható némi ellentét, leginkább a nem-kütyü oldalról egyfajta lenézés, megvetés, ami abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kütyüsök (okostelefon, tablet stb.) csak a facebookot nyomkodják, értelmetlen dolgokat csinálnak és teljesen figyelmen kívül hagyják a környezetüket, afféle modern zombik, akiktől csak pusztul a társadalom.

Ez persze hülyeség, de nézzük a kísérleti szituációkat:

1. Felszállok, vagy nálam van vagy azonnal előveszem az okostelefont (már amikor nem összetörve fekszik otthon), elkezdem nyomkodni.

Ilyenkor nem kifejezetten figyelnek rám, de én figyelek rájuk. Látom a megvető pillantásokat, és látom a többi kütyüst is, akik mereven bámulják a készüléküket. Lehet, hogy ők is e-könyvet, kéziratot olvasnak rajta, mint én, vagy fontos emailt nyitnak meg – esetleg válaszolnak is rá -, így menet közben, hogy ennyivel is megrövidítsék a munkaidőt. Lehet, hogy ők is megnézik az oldaluk statisztikáit, esetleg kapcsolatot tartanak a közösségük tagjaival – amit ugye a kapcsolattartás éltet – vagy átfutják a híreket, hogy mire gép elé kerülnek, már dolgozhassanak (akár magukkal a hírekkel). Esetleg a világ másik pontján élő szerettüknek írnak pár kedves szót, amíg a szellemvasúton zötykölődnek.

Ha arrébb kell csúszni az ülésen, szinte arrébblöknek, hozzám nem szólnak, csak böködnek, mintha nem evilágról való lennék, talán magyarul se tudok, alapvetően mogorván bánik velem a t. utazóközönség.

2. Felszállok, kezemben a kütyü, majd elteszem és előveszek egy könyvet vagy folyóiratot.

Ez egy rendkívül összetett kísérlet, mert a cserét két megálló között kell végrehajtani, hogy ugyanazok az emberek vegyenek körül mindvégig. Amíg a telefon van a kezemben (és persze nyomkodom, ránézek a statisztikára, hozzászólásokra, esetleg beleolvasok egy dokumentumba), az a képlet, amit az 1. pontban írok. Aztán, amikor elteszem és előkerül a könyv, mint egy varázsütésre, szinte érezhetően enyhül a légkör, különösen igaz ez egy közepes tömegben, amikor néhány megálló alatt már térdek-lábak erdejében ülök. Ha szellősebb a hely, többször előfordul, hogy a látókörömbe esőktől kapok egy mosolyt vagy azt veszem észre, hogy a könyv vagy a folyóirat címét böngészik, az arcokról mindenesetre eltűnik minden ellenséges árnyalat.

Nos, mint született optimista én ebből azt a következtetést vonom le, hogy a könyv, az olvasás – legyen ez bármilyen sztereotipikus – még mindig értékes dolognak számít. Egy ember, könyvvel a kezében még mindig pozitív érzéseket kelt, bármerre járunk. Azért ez okot ad némi reménységre, nem?