önemésztőgödör címkéhez tartozó bejegyzések

Ennyi év alatt, ami igen és ami nem

Dátum: Szerző:

Naplovam – utószülinapi zönge, több mint egy hónapos késéssel

Ennyi év alatt nem tanultam meg, hogy a méretemben kapható blúzok nem gombolhatók be mellben.

Ennyi év kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogy a süteménynek azt a szélét, ahol nincs krém és nem szeretem, nyugodtan otthagyhatom, senki nem szól rám, hogy meg kell enni.

Ennyi év alatt sem sikerült szert tennem nemhogy dolgozószobára, de egy rendes íróasztalra sem.

Ennyi év kellett, hogy rájöjjek, hogy ennyi év nem is olyan sok, ahhoz képest, hogy milyen rövid.

(Fogok majd rendeset is posztolni, de most elfáradtam.)

Akkor most a soknál többet

Dátum: Szerző:

Naplovam

Szeretek beszélgetős műsorokat hallgatni (még akkor is inkább hallgatom, ha eredetileg tévés műsorok, amiket én rendszerint utólag, neten nézek meg). Szeretek egyébként beszélgetős könyveket, cikkeket olvasni is, de az élőbeszédet mégis jobban. Van az a szokásom, hogy átlagosan heti egy (két) estét, éjszakát azzal töltök, hogy ilyen beszélgetősöket nézek és hallgatok (közben dolgozom valamin).

Szeretem ezekben, hogy van idő a személyiségnek kikukucskálni a sablonos kérdések között, néha el is indul valami igazi (ez nagy dolog, nagyon nehéz jó beszélgetést csinálni), figyelem mit mondanak és mit hallgatnak el a különféle ismert emberek, rendezők, írók, színészek, mondanak-e érdekeset, szeretem, ha olyat mondanak, amit én is pont úgy gondolok és még jobban szeretem, ha olyat mondanak, amire nem is gondoltam. Szeretek elgondolkodni. Kicsit néha rossz, hogy nem kapcsolódhatok be a beszélgetésbe, de ha megtehetném, biztos nem jutna eszembe az, ami így itthon ücsörögve eszembe jut, úgyhogy valószínűleg csak hallgatnék, mint a szar a gazban sült hal.

Most arra figyeltem fel, hogy a mai két-három beszélgetésben mindenki arról beszélt, hogy akkor dolgozik nagyon sokat, amikor valami a munkán kívüli életével nincs rendben. Rám többnyire azt szokták mondani, hogy sokat dolgozom (értsük ezalatt az írást, meg a kézműves dolgokat, és még sok mindent, ami összefut nálam), épp ma kérdezte tőlem Koromgyerek, hogy hány vasat tartok a tűzben, amire csak azt tudtam válaszolni, hogy sokat, de helyesen úgy kellett volna, hogy túl sokat. Ezt nem mindig érzem, sőt általában nem érzem, csak azt a káros következményt, hogy folyton rettegek és a megíratlan házi feladat nyomasztása ül rajtam. Hogy nem csináltam meg. Nem válaszoltam meg. Nem mentem el érte. Nem vittem el. Nem olvastam el. Nem írtam meg. Nem tanultam meg. Nem fizettem be. Hogy mindjárt valaki lecsap rám, hogy nem készültem el valamivel (bármivel, bármilyen értelemben). És általában le is csapnak, többnyire azzal, hogy hát megint nem voltam jelen A vagy B ponton/szerepkörben, amikor pedig meg vagyok ezzel tisztelve, hát igazán tehetném. Tehetném.

És most (az utóbbi egy-két hónapban) még többet vállaltam, amivel még több mindent szorítok ki a napi ébren töltött kb. 18 órámból. Két értelemben is, egyfelől többet hozok ki belőle, másfelől valóban többet szorítok ki, több minden van, amire egyszerűen nem jut időm. A legjobb az (volna), ha semmiféle más gondolkodásra nem volna időm, de sajnosbasszameg, valahogy mégis van. Ahogy a nagymamám falvédőjén állt arról, hogy kell jól gazdálkodni: Jusson is, maradjon is. Na, hát nekem nem marad, de jut.

Lehet, hogy nem lehet

Dátum: Szerző:

Naplovam

Vajon másnak is ismerős az az érzés, amikor a közvetlenül mellette élő ember a vele kapcsolatos dolgokban teljesen diszfunkcionális, míg minden mással kapcsolatos dologban normálisan tud működni és nem tudja megfejteni, mi lehet ennek az eredendő, igencsak kétes kiváltságnak az oka? És nem tudja elgondolni, mi vezetett mégis valamiféle eszelős ragaszkodáshoz.

Végignézek az elmúlt éveimen, évtizedeimen és olyan lehetetlen (fikciónak is pocsék) helyzetekben látom magam, amikor például a gyerekeimnek magyarázom, hogy az apukájuk nem szereti jobban náluk a más gyerekét (…igen), vagy magamnak magyarázom, hogy nem azért nem lehet hazajönni a kisbabához, vagy nem azért nincs megoldva egy egyszerű háztartási probléma évekig, mert ezt az otthont nem lehet szeretni, hanem egyszerűen csak feledékenységből, kényelmességből, nemtörődömségből, figyelmetlenségből. De lehet, hogy nem lehet.

Lehet, hogy nem lehet szeretni egy olyan otthont, amilyet én teremteni tudok, lehet, hogy nem lehet megbecsülni olyan dolgokat, amiket én becsületre méltónak találok, lehet. Lehet beszélni és lehet hallgatni ezekről. Egyik rosszabb, mint a másik. Csak még nem tudom, melyik az egyik és melyik a másik.

Körcella

Dátum: Szerző:

Azt mondom a kezemből kicsúszó, konyhapadlón csilingelő kanalaknak és villáknak, hogy az isten rohassza rátok az eget, szájbabaszott szar szemetek, a kurva anyátokat, tetves, rohadt gecik, de nem rájuk gondolok. Másra se gondolok, gondolok itt mindenre. A vége ez, amikor már a tárgyaknak is kurvannyok!

Egy fonalát vesztett mérges pók sző most újra körbe engem, mert nincs jobb ötlete. Befelé őrjönghetek. Újra meg újra nekifutok a világnak, kimegy a bokám, meg kell állni, a láthatatlan akadály azonnal összezár körülöttem.

Nullpont, elindulás előtt vagyok megint. Hölgyeim és uraim, tisztelt érdeklődők, ez itt a semmi. Optimistáknak: ez itt a kezdet. Azoknak az optimistáknak, akik minden évben legalább egyszer szeretnek elindulni, de nem szeretnek megérkezni. Egyes kultúrákban lúzernek nevezik őket.

Ez itt a vihar szeme.

Körcella, faltól falig sem lehet benne járkálni, csak körbe, körbe, mint a krétakörbe fogott hangya. Külön érdekesség, hogy ha otthagyjuk, előbb-utóbb eltűnik a körből. Senki sem fogja tudni, hova lett.

Nagy Kultúrák kis halottai.

Elégtelen

Dátum: Szerző:

Naplovam

Soha, de soha, semmi, de semmi.

Nem lehet annyit adni, annyit hallgatni, annyit elnézni, annyit tanulni, annyit felmutatni, annyit tudni, annyit mosolyogni, annyit szopni, annyi felé osztódni, annyira odafigyelni, annyira odaállni, annyira megérteni, annyira szeretni, annyira jó triplacsokis kekszet sütni, annyira ápolni, annyira eltakarni, hogy elég legyen.

Ne haragudj, kedves Világ, ne haragudjatok, kedves barátaim, ismerőseim, rokonaim, szerelmeim, én nem tudok olyan jó lenni.*

Mint.

__________

*Így aztán végül nem vagyok senkinek. Nem vagyok senkinek.

Áltat jazz

Dátum: Szerző:

Naplovam

Nem áltathatom magam tovább: nagy önáltató vagyok, be kell látnom, ha mindent végiggondolok. Én például mindent el tudok képzelni arról, aki egyszer hazudik nekem (de olyan isteneset, hogy mondjuk nem tud kimozdulni otthonról, hogy találkozzunk, aztán persze kimozdul és mással tölti az időt), de aztán mégis mindig meggyőzhető vagyok arról, hogy én azért egy Fontos Valaki vagyok. Az ember ilyen hiú és ostoba. Még magában mentségeket is képes keresni másoknak, akik egyébként pedig nagyon is jó kis mentségeket gyártanak magunak. (Pl. Azért hazudok, mert te rosszul kérdezel. vö.: „Apa azért iszik, mert te sírsz.”)

Aki önáltat, jól rábaszik, mert aki egyszer nem, az sosem lesz Fontos Valaki, azok mindig Valaki Mások lesznek.

És most akkor jazz, mert az van a címben, meg mert hallgassunk. Finálé:

Széljegyz.

Dátum: Szerző:

Naplovam

Végül is, az egész egy esztelen rohanáshoz hasonlít. Hacsak nem az.

El is vagyok fáradva. Karból karba, ölelésből ölelésbe, az ember közben mindig érzi, ha szeretik. Ha nem szeretik, azt is. Ha szeretnék, de nem tudják, azt is. Ha tudják, mégsem teszik, azt is. Minden megvan és mégis minden elmarad, lehámlik rólunk a nagy rohanásban. És hát erre megy ki az egész, szeretni és baszni. A többi csak sallang.

Nyomorultul

Dátum: Szerző:

Naplovam

Kedves Naplóm!

„Ha egy nő egy másik nő szívére céloz, vajmi ritkán hibázza el.” Ez jár a fejemben egész nap, és hát nyomorultul vagyok. Ez egy napló, úgyhogy feljegyzem, hogy 2015. szeptember 13. éjszakájából 14. hajnalába nyúló órákban nyomorultul vagyok. Igen.

Mi a csudát lehetne mondani a nyomorultságról?

Ma kétszer majdnem elütöttek, én lettem volna a hibás, teljesen idióta módra közlekedtem esti városi sétámon, amire azzal a határozott céllal indultam, hogy kiszellőztetem a fejem – úgy, hogy közben az agyvelőm a koponyámon belül marad -,  meg mert szerettem volna ülni a metrón és nézni a lábakat, miközben az tucog a fülembe, hogy wake me up when it’s all over, és arra gondolni, hogy hát végül is, a rohadt életbe, miért nem alszom át a nehezebb időszakokat, mint egy medve vagy mondjuk, mint egy rendes macska, aki képes annyira felbaszódni idegileg, hogy azonnal elnyomja az álom. Mindennek tetejébe egyszerűen csak annyi jutott eszembe mindkét majdnem-elütéskor, hogy jaj, ne haljak még meg, még meg kell írnom valamit. Na jó, nem haltam volna meg, annyira nem jöttek gyorsan, hiszen kanyarodtak, úgyhogy itthon már nem is szaladtam át a piroson, nehogy véletlenül valami. Kihúzom a gyufát harmadszorra vagy mit tudom.

Végül mindig az van, hogy egyedül járom az utcákat, és ebben van valami nagyon jó, szabad, miközben rohadtul nyomorult (igen, ezt a szót fogom ismételgetni az egész nyomorult posztban).

A befektetett munka egyáltalán nem arányos az eredménnyel, ez a helyzet, minden kis retek idegszállal rajta lenni valamin, ami aztán ha elkészül a legeslegjobb esetben is porfogónak lesz jó. Hja, aki kurvának nyomorultnak áll, ne sírjon. Sose.

Jó, legyen akkor más a fontos. Legyen akkor minden és mindenki másé, mindenki másé, legyen akkor az, hogy beindult a Nyomorfeldolgozó Vállalat, mondom, beindult, dolgozzuk fel, hogy mire vagyunk jók (semmire), mire kellünk bárkinek (hát… nem sokra, egy dologra alkalmanként), aztán legyen már a túllevés, hogy legalább azon a nyomorult szövegen lehessen dolgozni, amiről pontosan tudjuk, mennyit ér (semmit).

Hogy ha már ez az egy nyomorult gondolatom van csak, amikor majdnem-elütnek-de-nem, akkor legalább legalább.

És nem ütnek el, nem halok meg és nem írok. Teljes a blokk. En bloc.