Visszatérő otthontalaságaim

Álomnapló

Évek óta tér vissza egy séma az álmaimban, és ezek mindig olyan álmok, amik a nap egy váratlan pillanatában teljes erővel beütnek, mintha csak egy párhuzamos valóság szűrődne át, egy másik élet, amit álmomban élek. Nem akartam írni róla, de most már határozottan az az érzésem, hogy üzenni akarok magamnak valamit, olyasmit, amit ébren nem veszek észre, vagy nem veszek tudomásul. Hátha így jobban megértem.

Az álmok középpontjában mindig az otthon áll, pontosabban egy otthon, költözünk. Családostul, de a gyerekek csak periférikusan vannak jelen, és az is előfordul, hogy a családom tagjai random emberek, hol híresek, hol régi ismerősök, de pontosan tudom, hogy ők ők maguk. Mindig költözünk, de nem maga a költözés zajlik, csak megérkezünk, és az új lakással mindig van valami gond. Különös lakások ezek, általában sokemeletes házakban. Egyszer volt egy családi ház is, ami viszont úgy állt egy földdarabon, mint egy sziklára épült vár, hasonlított is arra, körös-körül meredek lejtő övezte, bent pedig, egy ajtón, amit évekig nem nyitottunk ki (mintha nem is lett volna ott, de egyszer csak észrevettem), a szikla belsejébe vájt nagy terekbe, termekbe jutottunk, amit nem használhattunk, mert arra nem vonatkozott a bérlet. Mert mindig bérelt lakásba költözünk, és mindig ugyanazoktól béreljük, akiktől most, a nő mindig ugyanolyan kedvesen beszél velünk és én álmomban mindig ugyanúgy gyanakszom arra, hogy valamiért nem bízhatok benne.

Tegnap egy sokemeletes házban béreltünk ki egy fáradtkék lakást, kissé idejétmúlt bútorokkal. Már beköltöztünk, körbejártuk, de még ismerkedtünk mindennel, amikor váratlanul észrevettem, hogy az előtérből, ami egyszerre volt konyha és étkező, egy kissé ízléstelen fakorlátos lépcső vezet fölfelé. Erről nem volt szó. Elindultam rajta, de nem mentem a legtetejéig, mert teljesen nyitott volt, tökéletesen felláttam a másik szintre, ami részben már tetőtér volt, de egy teljes értékű világos lakás, benne egy negyven-ötvenes házaspár egy kislánnyal, akik tudomást sem vettek rólam vagy rólunk, de én rettentően zavarba jöttem, hogy benéztem az életükbe. Lejöttem, és azt mondtam, hogy hát akkor csendesebbnek kell lenni, mert nem mi lakunk csak itt. Azután kiléptünk a hosszú folyosóra, éreztem, hogy egy toronyházban vagyunk. Minden lakáshoz tartozott egy akváriumszerű szakasz a hosszú folyosó falában, és éppen láttam, ahogy az egyik szomszéd a sajátjának kinyitja az ajtaját. Belül csodálatos kék mozaik borította, víz volt benne, a szomszédom pedig belelépett, egy színpadias mozdulattal, a felső testét ívben hátrahajtva, magasba nyújtott karokkal, lazán lépett a vízbe, és zuhant, én léptem bele az elképesztő mélységbe és én zuhantam lebegve, átfutott az agyamon, hogy ez több emelet mély, de semmi félelmetes nem volt benne, inkább csak kissé meglepő. Aztán ismét a folyosón álltam, láttam, hogy a mi lakásunkhoz tartozó akvárium ajtaja plexiből van, és éppen le is törtük, valahogy visszaillesztettük, és világos volt, hogy az egészet valószínűleg csak szemétledobónak hívják, se víz, se mozaik, semmi.

Aztán megérkezett a nővérem, a torkom elszorult és boldog lettem, hogy végre itt egy igazi ember, valaki, akit ismerek, szeretek, talán az otthonomat is jelenti, megöleltük egymást. Elsütöttünk valami hülye viccet, arra ébredtem, hogy nevetünk, és szomorú vagyok.

Egyszer csak megszűnt

Naplovam

Sok olyan pont van, amikortól az ember felnőttnek számíthatja magát. Az egyik mindenképpen a szülők elvesztése, amikortól soha többé nem mondja senki hogy kislányom, kisfiam.

Nekem a másik az, amikor egyszer csak megszűnt bennem a vágy a saját otthonra, úgy értem, hogy nem akarok birtokolni egy ingatlannak nevezett, a közös térből lehasított teret. Kergettem ezt a vágyat egy darabig, a családi ház romantikája váltakozott a kényelmes lakás biztonságos (de lehetőleg minél nagyobb) tereivel ebben az álomszerű, elképzelt jövőben, de egy ponton túl semmi mást nem láttam ebben, mint kötelmeket. Amit birtokolsz, az birtokba vesz, akkora közhely, hogy még ide is beillik, sőt ide illik csak igazán.

Nem volt soha vagyonom, örökségem, megtakarításom, valódi esély is csak egyszer mutatkozott arra, hogy családostul saját ingatlanhoz jussunk, de egy (nekem nem vér szerinti) rokon szíves ellenállásába ütközött, meghiúsult, és habár ezt azóta sem bocsátottam meg neki, most pontosan tudom, hogy jó ez így, legalábbis jobb, mintha egy vidéki városban lenne egy nehezen eladható házunk, amire kölcsönt fizetnénk, de amiben se élni se meghalni nem érdemes.

Nem mondom, jó volna egy hely, ahol a könyvtáram elvan, igen, elvan, mert nem azt szeretném, hogy “kényelmesen kialakított, igényes otthonom dísze” legyen, nem kiállításra szánom én a könyveket, hanem csak arra, hogy én tudjam, mikor melyik polcra kell nyúlni. Szóval egy hely, ahol dolgozni tudok és ott lehetnek a dolgok, amik ehhez kellenek (pl. a könyvek), de abban a pillanatban, hogy eldőlne, hogy hosszú évekig, évtizedekig csak ez a hely lehet, már börtön lenne.

Nem tudom, hányszor költöztem életemben, ha a fiatalkoriakat is beleszámolom, tíz fölött van (néha össze szoktam számolni, de nem fontos), mindahányszor kellett. Nem mindegyik esetben kellett volna feltétlenül, de semmiképp nem a kedvtelés, a szebbre, jobbra, nagyobbra cserélés vágya vitt tovább, nem a helyhez kötött  – és mint ilyen: földhöz ragadt – elképzelt boldogság vagy boldogabb élet felé költöztem, hanem épp ellenkezőleg. Minden költözésnél reméltem, hogy azt a nehezen megfogható valamit, amit jobb szó híján nevezek boldogságnak otthonnak, azt magammal tudom vinni. A tapasztalat azt mutatja, hogy mi az hogy.

Nemhogy magával tudja vinni az ember, hanem meg is újítja. Minden költözés leégés, ahogy a Nagymama mondta, de ő is annyit költözött, amennyit én, pedig abban az időben még kevésbé volt ez szokás, viszont szokás volt a többgenerációs ház meg ott halni meg, abban az ágyban, amiben megszülettél (ja, otthon, bábával, nyolcvan év van köztünk és ez akkor is ennyi lesz, amikor én leszek nyolcvan és nevetve nézek vissza erre az egész cirkuszra és legalább azt nem fogom bánni, hogy egy ingatlannak nevezett dologra sokat fecséreltem volna az életnek nevezett dologból), szóval leégés, anyagi értelemben, de valami másban hatalmas épülés, de ezt is, azt hiszem, csak a Nagymama tudta volna megmondani, vagy leginkább megérteni.

Felnőtt vagyok onnantól, hogy rájöttem, jobb, ha erre a kis időre nem kötözöm meg annál jobban magamat és a családomat, amennyire amúgy is megkötöz minden de minden ezen az égadta világon.