Ma ott jártam.

(Az altató szerekről – első mondat)

Egy hosszú szöveget elég sokszor lehet befejezni, most, hogy életemben a másodikat fejeztem be, azt hiszem, mondhatom, hogy általában. Általában sokszor fejezem be, vagyis sokszor jutok el a kész-ség bizonyos szintjére. A mostanival lényegében már tavaly nyáron elkészültem (kb. 3 év alatt, aminek kb. a felét fordíthattam ténylegesen koncentrált munkára), ősszel pedig teljesen. Például az első mondat is akkor lett.

Az is köztudott, hogy a hosszú szövegekkel ilyenkor jön a neheze. Szerencsére idén januárban már megtudtam, hogy van még idő, úgyhogy az egyik legnehezebb rész (az utolsónak tekinthető) átfésülés megvolt, ezt tekintem tehát a munka végének. Úgy gondolom, hogy legalább és legföljebb egy kör van hátra, ami viszont már gyerekjáték az eddigiekhez képest.

Nem tölt el megelégedettség (szinte soha), nem könnyebbülök meg, a kész-ség ténye nem egyenlő a kész-ség érzésével. De ez is már csak ilyen. Viszont vannak mindenféle gondolataim, érzéseim. Úgy látom most, hogy majdnem sikerült a komplexitásnak azt a szintjét elérni, amit szerettem volna. Úgy látom most, hogy a kísérlet, amit kigondoltam, valóban eljutott a kísérleti fázisba – a többi már rajtatok múlik. Ha szeretnél beleolvasni, itt a blogon elérhető a részlet, amit a Mozgó Világ közölt korábban, illetve a 2017. márciusi Jelenkor folyóiratban egy másik (az később lesz elérhető online).

A vicc az – már, ha egyáltalán ez vicc rajtam kívül bárkinek -, hogy lassan egy éve már más karakterek vannak nálam porondon (vannak ilyen párhuzamosságok és töredékességek), akik, ha nem is teljesen függetlenek Az altató szerekről-től , de egy teljesen másfajta szövegben jelennek meg. (Persze, nálam mindenki átjár mindenhonnan mindenhova.) Ha egyszerűen akarnám mondani: éppen dolgozom a következő hosszú szövegen. No, nektek ezzel egyelőre nem kell foglalkozni (majd lesz azért belőle részlet a Mozgó Világban), elég, ha én foglalkozom vele.

A többit majd meglátjuk. Addig megpróbálok egy kicsit a vízen járni.