Most lakkfestékkel dolgoztam, lakktoll (van ilyen), egyszerű tárgyakra adok ruhát, így mondanám, fadobozra például, kifestem, ráfestek, tulajdonképpen képet készítek, épp csak a felület nem karton vagy vászon. Izgalmasnak találom, hogy változik meg egy tárgy attól, hogy kép kerül rá, mennyire más lesz a karaktere, egyáltalán, az utat, amíg eldől, mi is lesz az alkotás, ami rajta lesz. A színekben jobbára korlátoz az anyag, vagyis az van, ami hozzáférhető lakkból, a formában viszont semmi.

Állandóan ezek az örvénylések vannak, nem tudom, honnan hozom ezt, miért ez az én formavilágom, hogyan lett, egyszerűen ez adódik, ebben tudok mondani valamit – már, ha egyáltalán kell valamit mondani, én azt hiszem, kell, de csak úgy, ahogy egy fa mond valamit, azzal, hogy ott van.

Van egy kísérleti darabom, majdnem készen lett, amikor rácsöppent egy óriás pacni a fekete festékből. Ha a Pollock nem lett volna, most meg is lenne a következő projektem. Hahaha. Persze, van csorgatás Jackson után is, nem mondom, hogy nincs.

Igazából azt akartam feljegyezni, hogy az egész olyan, mintha ezeket a pillanatokat vadászná az ember. Amikor nem lehet eldönteni, hogy szándékosan vagy véletlenül alakul valami a kezünk alatt. Itt van valami felfejthetetlen titok, amibe örökre szerelmes vagyok.