Fény – föld – tenger

Az utazás az emberiség legnagyobb találmánya, égi és földi szerelem. Mozdulatlan utazás a homokban fekve. Elgondolni a milliárd szemcsét pontosan a testem körvonala alatt – a múlékonyság lenyomata, évezredes hordalékban. Ősi városok mai lakóinak szemében és testtartásában van efféle hanyag közöny a turista ámulata iránt, emberek tekintete, akik részei az állandóságnak, aminek nincsenek tudatában. Minden arc, minden vízfelület tükör, az utazás egyszerre visszapillantó tükör.

Kiválasztani egy könyvet, amit magammal viszek: újabb lépés, hogy elhagyjam a precíznek gondolt valóságot, a valóságnak gondolt körülményeket. Néhány óra múlva nézni a tengert (csukott szemmel), arra gondolni, hogy Hemingway vajon tényleg mondta-e azt egy fiatal írónak, hogy Maga író, tehát megfigyelő, mindent lát, összeilleszti az apró részleteket és megérti a bonyolult rendszereket. Mondta-e, vagy éppen elég, hogy mondhatta volna?

A fény-föld-tenger-mátrixban valóban minden ragyogóan egyszerű,  még azt is sejtem, az agyam melyik elzárt rekeszéből került most elő Ernest (vajon hogy szólították a barátai, Ernie?), tisztára mos a tenger, medúza-szerűen átlátható leszek, a víz minden pillanatban más, időtlen idők óta ugyanolyan.

Beérni egy négyezer éves kikötőbe, rájönni, hogy a civilizáció valamennyi tengeri csomópontján időnként Alexandria felől fúj a szél. Most éppen a vihar előtti, a Vihar Előtti Tengeri Szél, amit az Erdők Lánya nem ismerhet. De csodálhat és élvezhet.

A kikötőben az első vendéglő, ami utunkba akad, Hemingway nevét viseli, feltétlenül betérni tehát és halat enni, így siklani bele a rendszerbe – maga író, tehát megfigyelő – mindent felfaló figyelemmel. „Mondd, mit teszel, ha nem lesz holnap, hogy elmondd, amit el kell mondanod?”

A megfigyelő kényelmes pozíciójának széléig merészkedni, belesétálni táj- és csoportképekbe, belenézni soha többé nem látható szempárokba, belélegezni a sós levegőt, nézni egy halat a tányéron. Tudomásul venni a világot.

Képlékennyé válni a nehéz levegőtől, ismerkedni ezzel a felhőzettel, ezzel a fajta viharelőttiséggel. Az utolsó percig kint maradni a parton, a vadabb, hidegebb széllökéseket már ismerősként üdvözölni, a nagy tombolás előtti utolsó, és utolsó utáni percig maradni.  A passzív személőre még munka vár, magamagára kiszabott munka, lenyúzhatatlan bőre. Nincs az írásnál magányosabb alkotás – hiszen még festőket is látni a tengerparton –, nincs nagyobb lehetetlenség.* Nem tudni elmondani, amit meg lehet figyelni.

Elgondolni az otthont, ami lassan szétfoszlott az évek alatt, elgondolni, hogy nemsokára menni kell, az útnak örülni, nem a megérkezésnek. „Miért élsz tovább úgy, ahogy soha nem akartál?”**
___________

*Mégis, a puszta tény, hogy végre írhatok, az írás lehetősége azonnal megizzasztja a tenyerem, vibrálni kezdenek az izmaim, kicsúszik a kezemből az üvegpohár, mint egy ideges szűzlány, mindent elhibázok, amíg a papírhoz érek. Jegyzeteket készítek, ennyire erősen bízom abban, hogy lesz holnap, amikor letisztázhatom.

**Az idézetek Ernest Hemingway Mondd, mit teszel... című verséből valók.