Naplovam
Pár hónapja megnéztem egy régi vizsgafilmet, rövidfilmet, a címe nem jut eszembe, egy kis történet volt arról, hogy egy néni meghal az otthonában s addig, amíg nincsenek meg a papírjai nem szállítják el. A gondozónője hiába kutat személyi és egyebek után, úgyhogy egy bátor vállalással elviszi a holttestet egy iratkészítő körútra, azaz, mintha csak nehezen mozogna és szótlanabb lenne az átlagosnál, végigvezeti -támogatja az igazolványkészítésen. Nekem meg a kellemes borzongás és a morbid hangulatból adódó merengés helyett végig az járt a fejemben, hogy No és, a hullamerevség? A végére már olyan dühös voltam, hogy tényleg mindent elfelejtettem belőle. Leginkább az dühített, hogy ennyire valóságosan próbált ábrázolni valamit, ami a legnagyobb mértékben elképzelhetetlen hülyeség. Erről meg persze az jutott eszembe, hogy hát hiszen ma ez a divat. Csak csináld.
Szerintem komolytalanná lesz minden művészet, ha semmi köze a tudáshoz. Valamelyik könyvkritikámban írtam egyszer olyasmit, hogy a tudományos tekintet jóformán alig különbözik a művészi tekintettől és ezt úgy értettem, hogy a művész és a tudós ugyanazzal a szenvedéllyel és alapossággal tekint végig az alkotása/kutatása tárgyán. Sz. Imi mondta nekem egy kocsmai beszélgetés alkalmával, hogy ő azért nem tartja magát írónak, mert az igazi író például le tud írni egy nőt egy ruhában, az igazi író megnézi, milyen ruhák vannak egyáltalán, azokat hogy hívják, milyen anyagok vannak, szóval sokkal többet tud (kell hogy tudjon), mint ami végül a szövegbe kerül, éspedig mindenről, amiről csak írni szándékozik. Bólogattam ugyan, de azzal nem értettem egyet, hogy magát nem tartja írónak, mert én pont tudom, hogy azért ő is mindent megvizsgál, amiről ír, talán más módszerekkel, és azt is látom, hogy elkerüli mindazt, amiről érzése szerint nem tud eleget, s az ilyesmit igen nagyra becsülöm. Ahogy azt is, ha valaki nem keveri össze az írásterápiát az irodalommal (az, hogy egyetlen személyiség egy életműre elegendő legyen, utoljára talán Proustnak sikerült, illetve talán a magyar irodalomból is tudnék nevet mondani, de inkább nem mondok, mert) nem ez a lényeg, hanem az, hogy kíváncsiság és tudás.
Annál is inkább nagyra becsülöm ezeket, mert ma, úgy tűnik nekem, hogy végső soron semmi más nem számít, mint a bátorság. Bátran telibe tolni a hülyeséget. Azzal minálunk asztalokat lehet beszakítani, ünnepeltté lehet lenni, arra brandet lehet építeni. De hát, mindegy, lehet, hogy mindig így volt. 🙂
NatiLap 