Ha a sivatagban mész, nem gondolsz arra, hogy a sivatag. Nem gondolsz arra, hogy a homok, hogy dűnék, hogy szél, hogy hőség, hogy kibírhatatlan hőség, hogy éjjel kibírhatatlan hideg, hogy perzselődés, hogy szárazság, hogy beláthatatlanság, hogy messzeség, hogy minden és mindenki messze, hogy süppedés és lassúság, hogy egyformaság, hogy egyedül, hogy meddig lehet ezt kibírni, ennyi homokban, ennyire forrón, ennyire fagyosan, ennyire messze, így belesüppedve, megperzselődve, ilyen lassan, ennyire egyedül.

Mert, ha gondolsz, megőrülsz.

“Maradjon naprakész!” – olvasom mindenütt.

Nem tudom eldönteni, hogy mindig naprakész vagyok-e, vagy soha életemben nem voltam még az. De mi ez az állandó készenlét? Készenléti rendőrség. És ha nem voltam sosem, hogyan maradhatnék az?

Mióta számolom a napokat*, úgy érzem, azabb vagyok, mint valaha. Kész vagyok minden napra. Minden nap. A tegnapra épp úgy, mint a holnapra. És soha semmivel nem vagyok készen. Életvitelszerű készenlétiség.

Belégzés – lent tart.

*Ugyan, mi értelme van számolni a napokat a sivatagban?**

**Ugyan, mi értelme van számolni a napokat?

Van, ami ugyanakkora erővel mozdít meg mindig belül valamit, akármennyi idő telik is el. Hosszú-hosszú szünet, hallgatás, mintha csak kieső idők lettek volna (skip), és megint ugyanúgy izzik a nyakon a bőr, a felfokozott reakció jele, egy garbó ezen nem sokat segít, csak takar.

És sok idő, sok idő, amíg rájövök, hogy a hazugság süt át, sugárzik felém, az égeti a bőrömet, és nem az én hazugságom, azért olyan elolthatatlan.

„[ez] elgondolkoztatott engem annak titokzatosságáról, ami az ember számára látható. Elcsodálkoztam, micsoda tiszta erőt fejtenek ki ezek csupán abban a térben, mely a szemünket is érinti. Milyen sokat kell még a testtől tanulnunk, hogy a szellem utolérje ezt a letisztult valóságérzetet. A zen azt mondja, hogy a formátlan testté lesz; a tisztánlátásban arra tanít, hogy lelkünknek se formája, se alakja nincsen; a képességet, mellyel a formavilág bűvöletével szemben a formátlanság szemlélhető, a maga mivoltában hihetetlenül ki kell élesíteni. Akik a formát és alakot nem tudják önzetlen szigorral tekinteni, hogyan lennének képesek világosan kivenni a formátlanságot és alaktalanságot?”

(Misima Jukio: Az Aranytemplom. Erdős György fordítása)

Lehetnék kedvesebb. Azon túlmenően, hogy alapvetően. Alapvetően kedves az, aki kedvesen köszön, aki rámosolyog arra, akit ismer, meg még arra is, akit nem. (Ahogy tél elején egy beszélgetésünkben: – Miért köszönsz kedvesen a bunkó ellenőrnek is?  – Mert kedves vagyok. Ennek semmi köze ahhoz, hogy ő bunkó.) Ez nem egy tanult kedvesség, az lehet a baj.

Ha baj az, hogy a tanult kedvesség nem létezik. Néha baj. Lehetnél kedves olyanokkal, akiktől számíthatsz valamire. Támogatásra, egy jó kritikára, egy kis hátszélre, fasztudja mire. De nem vagy rá képes. Ott is fogsz maradni, nyugodt lehetsz, ott fogsz maradni, az ajtókon kívül, legföljebb a küszöbökön, de soha nem leszel bent, ott, a többiekkel, akik képesek.

Nohát, mindegy. Van ennél fontosabb dolgunk is.*

*Ennél csak fontosabb dolgunk van.

Az az érzésem, hogy azoknak, akik évekkel (s most már talán évtizedekkel) ezelőtt úgy tartották, hogy “lassú víz partot mos”-ember vagyok, igazuk lehetett. Hosszasan csinálok semmit, mint a víz. Ugyanez van a sivatag csiszolóhatásával. A lassú homok is partot mos.

Jó elszaladtam itt valahol száz után/körül a lassú szövegekkel – amikor azt hittem, hogy már eléggé lelassultam hozzájuk. Ez a folyamat része, észrevenni, hogy nem tartok ott szívben, ahol agyban. Ezt a kettőt összehangolni. Lehet próbálkozni. A légzésgyakorlatok (belégzés – lent tart – kilégzés), a mozgásgyakorlatok (gyaloglás a sivatagban) talán. Az egyik mindig előrébb tart. Már az is sikerélmény, ha rájövök, melyik.

Azt, hogy elszaladni a lassúsággal, viccnek szántam. Is.

Egy csomó dologról tartják, hogy meg kell érni rá/hozzá. Gyűjtöm magamban a gyakorlatokat, a tudásdarabkákat, a felejtésdarabkákat, és azt remélem, hogy ez az érlelődés.

Aztán félreteszem magam, mint egy szöveget, csendes dunsztba. Aztán meglátjuk. Gondolom. Remélem.*

*Mindig ez a vak optimizmus.

Ha közelebbről nézem a sivatagot, a homokszemek betűknek tűnnek. Ha még közelebbről, szavaknak. Ha lehasalok, egész mondatoknak, bekezdéseknek, regényeknek. Nagyító alatt házaknak, ablaküvegeik mögött élettel. Mikroszkóp alatt teljes világoknak.

Rengeteg csodálatos emberrel találkoztam életem során. Szinte kivétel nélkül minddel rosszkor.

Időbevetettség. Csapda.