Nem dolgozom rendesen. Pontosabban, nem vagyok jó abban, hogy megteremtsem a magam számára ideális munkafeltételeket. De becsületesen dolgozom, és ez, azt hiszem, fontosabb, mint. A legfontosabb.

Az önbizalom is csak valami olyasmi, amire semmi szükség nincsen.* Éppen elég megtanulni úgy tenni, mintha lenne. Valami másféle bizalom az, amire elengedhetetlenül szükség van. Azt hiszem, ez az, aminek jobb híján a hit nevet adtuk.

Én például sokszor gondoltam már, hogy nem hiszek abban, amit csinálok, de ugyanolyan sokszor bebizonyosodott, hogy nagyon is hiszek benne.** Ez egy értelmetlen, olykor minden alapot nélkülöző bízás, mégis az egyetlen dolog, aminek értelmét látom. És ebben a mondatban nincs ellentmondás.

*sőt

**hogy abban hiszek

„(…) a wagneri zenekar, azt hiszed, túl tudja ordítani egyetlen asszonynak a leghalkabb hangját?!”

(Körmendi Ferenc: A boldog emberöltő)

A nő az ötvenharmadik napról, az eszkimó a kutyájával, meg a szörfös fickó mennek a sivatagban. Odaérnek egy nagy gödörhöz, a szélén két varjú álldogál, néha lenéznek a mélybe. A nő az eszkimó meg szörfös illendően köszöntik a varjakat, odalépnek a gödör széléhez, látják, hogy lent az agresszív kismalac rugdossa a gödör falát.

A nő nagyon megsajnálja, azt mondja: Bárcsak itt lenne egy jótündér, hogy kivarázsolja onnan szegényt! Erre, hopp, megjelenik a gödör szélén a jótündér, varázspálcával a kezében, vidáman csacsogva megszólal:

Látom, vándorok, segítségre van szükségetek, én a jótündér vagyok és jókedvemben vagyok, úgyhogy teljesítem három kívánságotokat, de legelőször azét, aki a legnagyobb bajban van.

A gödör fölé hajol, lekiabál az agresszív kismalacnak: Hahó, kismalac, mi a kívánságod?

Mire a kismalac: Röf. Dögölj meg!

Ül, vár, figyel.

ülfigyel, állfigyel, fekszikfigyel, utazikfigyel, futfigyel

csukott szemmel ülfigyel, csukott szemmel állfigyel, csukott szemmel fekszikfigyel, csukott szemmel utazikfigyel, csukott szemmel futfigyel,

nyitott szemmel csukott füllel ülfigyel, nyitott szemmel csukott füllel állfigyel, nyitott szemmel csukott füllel fekszikfigyel, nyitott szemmel csukott füllel utazikfigyel, nyitott szemmel csukott füllel futfigyel

kipróbálja másik zenével

kipróbálja csönddel

kipróbálja másik csönddel

Ahogy végzem a napi gyakorlatokat (úgy is mint belégzés – lent tart – kilégzés, úgy is mint lecke, s úgy is mint munka), egyre erősebb a gyanúm, hogy ha eleget és mélyen nézünk befelé*, egészen ismeretlen korok emlékeit is megtalálhatjuk magunkban.

Nem véletlen a feltételes, itt semmi sem biztos, a megfigyeléseket csak további megfigyelésekkel igazolhatom, de ha így van, akkor… hm és huh. Nem nagyon vannak rá szavaim, hogy akkor mi van. Akkor (mintegy véletlenül) nyakon van csípve az egész.

*miközben folyamatosan kifelé nézünk

penzum (régiesen: pensum):

1. (választékos) Kiszabott munka, feladat.
2. (iskola, régies) Faladat, lecke.

(A magyar nyelv értelmező szótára.)

Napi penzum, feladat, munka, az van. Most a kiszabott került a fókuszba. Hogy ki szabja ki, mivel, és leginkább, hogy miből.

Ha lecke, könnyű a dolgunk: kiszabja a tanár, a tankönyv, a szószedet, a szabálykönyv, a kitapasztalt gyakorlási igényünk.

De ha munka, mindjárt más a helyzet. Én szabom ki. S ha én, akkor hogyan, miből. Ollóval a napok szalagjából? Miben mérem, hogy teljesítem-e? Hát, alighanem időben. Időből szabom és időben mérem – másban nem nagyon van értelme. S végül, még ebben mérve sem biztos, hogy lesz. Mármint értelme.

Tehát itt vagyunk megint a kibaszott kiszabott időnél.

Kényszerűségből még a kényszerűségről. Haha, hehe.

Szóval, ez a kényszerűség lehet egyébként az egyetlen kapaszkodó is. Amikor beüt – és rendre beüt – a szokásos

el-bi-zony-ta-la-no-d…—…á-s

Ilyenkor végtelenül leegyszerűsíti a kérdéseket. Muszáj – nem muszájra válik szét minden. Amit pedig (elbizonytalanodáskor) nem muszáj*, azt biztos, hogy nem szabad csinálni / választani / tenni / létrehozni / lerajzolni / beleírni / lenyelni / kiköpni / megfontolni

sö-tö-bö!

*Na de, amit muszáj! Azzal muszáj lesz megtenni, amit valahogy meg kell.

Olyan, mint amikor a fák kihajtanak a nem számukra kijelölt helyen. Elkerítenek nekik egy darabot a járda szélén, de némelyek csak azért is kidugják gyengének tűnő hajtásaikat a beton repedésein, lopva növekednek, amíg szétfeszítik a kövezetet. Csak nem egészen térben csináljuk ezt, inkább időben. S ez is kényszerűség, persze hogy az.

Egyszer csak a sivatagban találja magát az ember (nem egyszer egy életben, hanem egyszer csak – időnként), akkor beássa magát, mint a sivatagi vipera. Eltűnik. Hogy a megfelelő pillanatban majd kidugja a fejét, előkerüljön, mint a fa a beton repedéseiből, csak közben győzze kivárni a kedvező feltételeket. S növekedjen, épüljön a sötétben. Még nem tudom, hányszor lehet egyszer csak ott találni magunkat (aztán beásni, aztán előkerülni), de egynél nagyobb, véges számú természetes számszor, azt hiszem.

S ha ez a kényszer gyakorlatilag az egyetlen szervező erő, rendező elv (rendezőelv), mindjárt nem olyan meglepő, hogy azok a létrejövő dolgok bizonyulnak fontosnak (értékesnek? tartósnak? jogosan létezőnek?), amelyeket kényszer hozott létre. Nem úri pásszióból, nem az idő puszta eltöltése, a céltalan energia lekötéseképpen, nem valami helyett, nem mellékesen, nem járulékos hozadékként, hanem mert nem tehették meg, hogy ne jöjjenek létre, maga a létrehozó nem tehette meg, hogy ne hozza létre.

Innen már az is könnyen belátható, hogy a létrehozás naná, hogy nem szórakozás. (Nem szórakozni járunk ide, ugye, ahogy már unalomig ismételgetem olyan régóta, hogy nem is tudom, mióta. Gyerekkori vicc. Az benne a vicc, hogy nem is vicc.)